Két hét telt el az Ouran fesztivál óta. Éppen ma 14 napja, hogy visszahoztuk Tamaki-senpait Lady Eclair karmaiból és pontosan másfél hete, hogy a nyári szünidő kezdetét vette. Nagy reményeket fűztem ehhez a másfél hónaphoz, bár egy kicsit keserűvé fűszerezte a tudat, hogy Mori-senpai és Honey-senpai jövőre már nem lesznek az iskola tanulói. Úgy terveztem, hogy idén is Misuzu asszony segítségére leszek Karuizawán (talán még Arai-kunnal is találkozhatok!), de ő és az apám együtt utaztak el valamerre külföldre, munka ügyben. Ennek örülök, jó tudni, hogy apa szórakozik egy kicsit. Viszont, nem szerette volna, ha az egész szünidőt egyedül töltöm itthon, tudjátok, magányosan, meg minden, ezért ma, hajnali ötkor arra a hangra ébredtem, amit a következő tanévig minden erőmmel száműzni próbáltam az elmémből, sajnos sikertelenül.
- Haruhi! Apuci megjött! - érkezett az elnyújtott vonítás a házunk előtt álló limuzin tetőablakából, természetesen egy hangosbemondón keresztül. Nem nehéz kitalálni, ki képes felkelni hajnali ötkor, ha a "gyermekéről" van szó.

De ki az az épelméjű, aki ilyen felszereléseket ad ennek a fickónak?

Mint kiderült, apa nagy gonddal rábízott Kyouya-senpaira, akinek viszont semmi haszna nem származott abból, hogy velem töltse a nyarat, így a lehető legrosszabb megoldást választotta, ami rajtam kívül valamiért mindenkinek nagyon tetszett: egy nyár Okinawán, az Ootori család ottani magánpartján, az egész Host Clubbal összezárva egy luxusvillában.
- Haru-chan, Haru-chan, nézd, a nyuszim is velünk jön! - A korai ébresztés és az ablakon betűző napfény miatt csak egy elmosódott, rózsaszín foltot, meg egy ugráló, szőke fejet láttam a függöny mintázatai között kipillantva.
- Ah. – Ezt a megnyilvánulást viszont tiszta tekintet nélkül is könnyedén tudtam Mori-senpaihoz kötni.
- Haruhi, mi lesz már? Meddig várjunk még? - Két hang fonódott egybe. Kyouya-senpai azt a két ördögfajzatot is meghívta?
- Hikaru, Kaoru, ne sürgessétek az én kislányomat!
Ah. Miért érzem úgy, hogy ez lesz életem legborzalmasabb másfél hónapja?

Egy szülői akaratnak (pláne, ha apából egyszerre kettő is jelen van) lehetetlenség ellent mondani. Összecsomagoltam és közel fél óra autózás után meg is érkeztünk Okinawára. A táj tavalyról már ismerős volt, ugyanazok a fura, faragott minták a sétálóösvényeket díszítő oszlopokba vésve, ugyanazok a sárkányszobrok és ugyanaz a homokos tengerpart. Még az a szikla is megvan, amiről egy kellemetlen kaland után a vízbe estem. Bár Tamaki-senpai és én elég csúnyán összekaptunk, vidám emlékek fűznek az itteni naphoz, főleg, hogy ez volt az első eset, amikor megosztottam valakivel a vihartól való félelmem. A senpai csodálatos ember, amikor éppen nem jön rá az "öt perc" és nem akarja valóra váltani valamelyik eszement ötletét.
Fel sem tűnik, hogy a gondolataimat szövögetve rajta pihentetem a tekintetem. Tamaki-senpai viszont egy idő után felém kapja a fejét, élénk lila szemei élesen az enyémbe villannak. Nem tudnám megmondani, miért rántom félre azonnal a fejem. Mintha megmozdult volna valami a gyomromban, tudjátok, pillangók, meg ilyesmi.

Biztos csak túl sokat ettem reggelire a sushiból.

Ezen a helyen legalább nem kell aggódni a szobák miatt, mindenkinek jut egy saját, bár teljesen feleslegesen, mivel Hikaru és Kaoru hevesen tiltakoztak a külön lakosztály ellen és Mori-senpai sem aludt volna szívesen Honey-senpai nélkül. Mikor Tamaki felvetette Kyouya-senpainak, hogy ők is menjenek egy szobába, a házi gazda letörte a lelkesedését egy "kizárt"-tal. Ekkor a senpai rám nézett, de mielőtt bevethette volna a kiskutya szemeit, amitől az ember gyomra összeszorul és erős késztetést érez arra, hogy lehozza a Club Királyának a csillagokat is az égről, az orrára csaptam a szobám ajtaját.
Takaros kis lakosztályt kaptam, az enyémnél úgy hatszor nagyobb, saját fürdőszobával és egy óriási franciaággyal. Nem tartott túl sokáig a kicsomagolás, csak egy sporttáskányi cuccot pakoltam be. Ha van itt mosógép, tökéletesen megleszek velük másfél hónapig.
A vacsora után, ami persze nem egyszerű vajas kenyérből vagy levesből állt, hanem tengeri herkentyűkből, kaviárból, rákból, kagylókból - hülye gazdagok -, egyből elindultam szemügyre venni a házat. Olyan nagy, hogy az ember elbambul egy kicsit menet közben és máris úgy eltéved, hogy hetekkel később csak a csontvázára találnak rá egy sötét folyosón. Úgy véltem, jobb, ha megismerem azt a helyet, ahová másfél hónapra be leszek zárva. A falat bekeretezett festmények díszítik, a legtöbb egy régi nemest ábrázol, aki valószínűleg ennek a háznak volt az ura úgy 1000 éve. Kicsit hasonlít Kyouya-senpaira. Magas, büszke tartású, szemüveges alak. De akadnak tájképek a tengerről, a sziklákról vagy az égboltról is. Már majdnem hagytam, hogy magukkal ragadjanak az ecsetvonások, a mély, sötét színek, amikor egy ismerős alak jelent meg előttem a folyosón. Honey-senpai a nyuszijával karöltve csukta be maga mögött a szobája ajtaját. Szabadidős ruhát viselt, amitől nem tűnt többnek 12-nél.
- Á, Honey-senpai! - köszöntem rá egy vidám mosollyal és csak ekkor tűnt fel, hogy milyen letört az arckifejezése. A hangomat hallva persze egyből vidáman kipirult, ahogy az tőle elvárható. - Korán eltűntél a vacsoráról.
A babaarcú végzős hagyta el először az ebédlőt, rögtön a desszert után, pedig őt nem úgy ismerjük, mint aki megelégszik egy szelet tortával. Megálltam tőle pár lépésre, hagyva, hogy ő törje meg a további távot egy nagy szökkenéssel. Fülig érő mosollyal emelte rám barna szemeit.
- Haaaru-chan! - Hopp, már el is kapta a karom. - Mutassak neked valami nagyon szépet?
Csak értetlenül felvontam a szemöldököm és hagytam, hogy magával cibáljon...

...azért, amikor már a padlásfeljárón másztunk fölfelé pókhálók között, nyikorgó-recsegő deszkákon, egy kicsit elbizonytalanodtam a Host szándékait illetően. Akkor vált világossá minden, amikor szélesre tárta az egyik tetőablakot, kitolta rajta a nyusziját, aztán ő maga is felkapaszkodott.
- Honey-senpai, nem veszélyes kimászni a tetőre?
Bár egy cseppet sem voltam meggyőzve arról, hogy okos dolgot cselekszünk, azért engedelmesen másztam utána. A tv-ben már csak ritkán sugárzott, fekete-fehér filmekre emlékeztet engem ez a jelenet, amikor a magányos hősök a tetőre menekülnek a világ elől és csak nézik a lemenő napot. Igazából, a hangulat stimmelt, csak annyiban volt más, hogy már a csillagok uralták a feketére festett eget.
Anya a Mennyországban, milyen magas ez az épület! Elég volt egy pillantást vetnem a talajnak álcázott pacsnira és máris elfogott a szédülés. Honey-senpai ismét elkapta a karom és lerántott a cserepekre maga mellé.
- Otthon is mindig a tetőre mászok.
Hiányoltam a magyarázatot a végéről. Miért? Mikor? Amikor szomorú, amikor magányos vagy amikor túl sok tortát evett? Az örökké vidám senpaiból senki sem nézné ki, hogy bármiféle gondja lehet, de a host-os napok alatt nem egyszer láthattuk már letörtnek őt. Ott volt az az eset a lyukas fogával, vagy amikor a testvére kihívta párbajozni, és tisztán emlékszem, milyen arcot vágott, amikor felbukkant Tamaki-senpai nagymamája, tudjátok, az a nagyon barátságtalan, idős hölgy.
Hiába az aranyos külső, a senpai még nálam is idősebb. Valószínűleg már van annyira bölcs, hogy elrejtse előlünk a gondjait.
- Haru-chan, majd gyere fel velem máskor is, jó? - S ezzel rám villantotta azt a mosolyát, ami mögött az ember mindig egyből kiszúrja a mérhetetlen keserűséget. Csak egy csendes biccentéssel feleltem, majd elmerültem a csillagok végeláthatatlan tengerében.

- Hülye gazdagok...
Morgolódva csuktam be magam mögött a szobám ajtaját immár teljesen pizsomára vetkőzve. A kék, hosszú ujjú felsőt és a kék pamutnadrágot még tavaly vettem a vásáron. Apa ugyanis egy mély dekoltázsú hálóinggel állított haza az egyik nap, és mivel más hálóruhám nem volt (az előzőt kinőttem), kénytelen voltam abban trappolni egy hétig. Borzalmas, hogy a mai lányok milyen kényelmetlen göncökben képesek aludni. Szóval, az első adódó alkalommal lecseréltem egy normális pizsire, ami nem sokat segít a lapos felsőtestemen, sőt, szinte még fiúsabbá tesz, mint az Ouran egyenruhája.
A morgolódás jelenleg amiatt van, hogy Kyouya-senpai rájött, elfelejtett szólni a cselédeinek, így csak egyetlen mosdóban van az egész villában meleg víz. Hiába minden szobában a külön fürdő, sorszámot kellett húznunk. Az aprócska papírlapomon a kettes szám virított. Tamaki-senpai készségesen felajánlotta, hogy fürödjek le elsőnek, csak ám túl sok rákot evett az este és pont azt a mosdót foglalta le gyomra kiürítésére, amelyikre mind a hatan vártunk. Hikaru és Kaoru azonban nagyon fáradtak voltak, így miután a senpai kijött, beosontak előttem és legalább egy óráig áztatták magukat a meleg vízben. Honey-senpai aggódott, hogy a nyuszija és a gumikacsái nem fürödhetnek, így beengedtem őt magam elé, de akkor már Mori-senpai is ment vele és mire észbe kaptam, Kyouya-senpai is megelőzött. Természetesen mindannyian fejenként egy órát lubickoltak, így mire beálltam a zuhany alá, már csak a jéghideg víz várt rám.
Hülye gazdagok.

Azt mondtam, másfél hónap kész borzalom lesz ezekkel a fiúkkal? Tévedtem.

Egy hetet sem fogok kibírni.

Aznap este én dőltem be utoljára az ágyba, a takarók és párnák puha kupaca óvón, kedvesen ölelt körbe. Leírhatatlanul jó érzés volt elveszni a dús paplanban, beszívni a márkás öblítők illatát és kiélvezni a hatalmas franciaágy nyújtotta lehetőségeket. Gyermeki mosollyal az arcomon forogtam jobbra-balra, a hátamról a hasamra, a hasamról az oldalamra, aztán fejjel lefelé, majd keresztbe. Egy ilyen ágyban bárkit elnyomna az álom.
De ha így is lett, a vártnál sokkal hamarabb ébredtem. Először a padló halk recsegése csalogatott kifelé az álmomból, aztán egy erős koppanás az ajtón végleg kiszakított belőle. A koppanást még egy követte, már épp azon voltam, hogy megfojtok valakit, ha ma sem hagynak aludni (és elkönyveltem, hogy újfent Tamaki-senpai az, aki valami ronda dolgot akar tőlem az éjszaka közepén), de az ajtóban egy sokkal kisebb alak bukkant fel. A szőke hajából következtethettem volna rá, hogy valóban a senpai az, ám az aprócska termet, amin megtört a folyosói lámpa fénye, a zöld pizsi és a rózsaszín nyuszi teljesen másfelé vitte az elképzeléseimet.
- Honey-senpai?
A fiú nem mert beljebb lépni, magához szorította a mellkasánál tartott kispárnát, ezzel együtt a nyusziját is. Ahogy az ablakon besütő holdfény megvilágította a félősen kipirult arcát, megesküdtem volna, hogy én is elkezdtem pirulni. Milyen aranyos! De ennyitől nem vesz le a lábamról, a Host-os praktikák nálam nem jönnek be.
Már majdnem megkérdeztem, mit szeretne, de ő törte meg előbb a csendet.
- Haaru-chaan... - suttogta elnyújtott, fáradt hangon, a párna sokat tompított a szavain. Felültem az ágyban. Ha most azzal jön, hogy pisilnie kell, de nem mer egyedül kimenni... - A nyuszim veled aludhat ma?
Hirtelen ért a kérdés, talán még a szemeim is elkerekedtek. Host clubbos pályafutásom alatt Mitsukuni sokszor ölelt már át, sokszor ugrott a nyakamba és egy tucatszor feküdt az ölemben, de még egyszer sem kéredzkedett be mellém az ágyba. Talán ez olyan nála, mint nálam a vihar? Fél egyedül aludni? De hát Mori-senpai vele van...
- Nyuszi-chan nem szeret idegen helyen aludni, de Takashi mellé csak én férek be. Veled aludhat?
Egek, ez a gyerek gondolatolvasó! Egy darabig fel sem fogtam igazán, mit mondott, csak arra tudtam gondolni, hogy aludni akarok végre, mint Csipkerózsika, ha nem tovább. Hogy egy plüss nyuszival vagy anélkül? Az már teljesen lényegtelen.
- Jól van.
Adtam be végül egy vállvonással a derekam és odébb csusszantam az ágyon, hogy hellyel kínáljam az annyira nagy becsben tartott szőrmókot. Honey-senpai precízen kimért léptekkel szelte át a szobát, lerakta mellém a nyusziját, gondosan betakargatta, szomorú, szenvedő szemekkel végigmérte, aztán az ajtó felé vánszorgott, de olyan lassú, gyászos tempóban, hogy egyből megsajnáltam.
- Honey-senpai? - Szinte könyörgő szemekkel nézett hátra, egyenesen rám- Nem alszunk együtt?
Küldtem felé egy halvány mosolyt. Az arckifejezése teljes fordulatot vett, kisimultak a vonásai, mosolyra görbültek az ajkai, és egy nagy "uwa!" felkiáltással bevetődött mellém az ágyba. Köpni-nyelni nem tudtam, már be is vackolta magát a takaró alá. Mi ez a gyors hangulatváltás?
- Haru-chan kawaii!
Persze, persze, mindenki ezt mondja. Még jó, hogy nem Mori-senpaira, vagy Kyouya-senpaira tört rá a magány, ők nem fértek volna el mellettem olyan kényelmesen, mint ez a tökmag. Most, hogy jobban megnézem a plüssét ölelgető Mitsukunit, tényleg olyan, mint egy általános iskolás. Ha nem ismerném egy éve, nem tudná velem senki elhitetni, hogy végzős. Egy halvány mosollyal az arcomon heveredtem le melléjük.
- Tudod, Haru-chan... - kezdett bele a host egy tündéri mosollyal az arcán- ...én még sosem aludtam máshol az ágyamon és a host clubbon kívül - mert az elkényeztetett fiúnak még a zeneteremben is van egy ágya. - Se Tama-channál, se Kyou-channál, se Hika vagy Kao-channál.
- Nincs egy barátod se, akihez átjárhatnál?
Megrázta a fejét, ettől egy kicsit összeszorult a szívem. Ha belegondolok, Tamaki-senpai nélkül nem lenne senkije. Bár Mori-senpai időtlen idők óta vele van, de ez talán annyira megszokottá válhatott már Honey-senpainak, hogy fogalma sincs, milyen másokkal lenni, teázgatni vagy csak szimplán beszélgetni. Tamaki viszont kinyitott előtte egy ajtót, felszínre hozta az igazi, édes oldalát és összehozta rengeteg emberrel. Néhányat közülük most a barátjának tudhat, a többiekkel pedig jól mulat a Host Clubban.

Tamaki-senpai tényleg csodálatos.

Hogy lyukadtam ki már megint ennél a fickónál?!

- Haru-chan, miért pirultál el?
- N-n-n-nem, Honey-senpai, tévedsz, én nem! - dadogtam össze-vissza, és olyan hévvel ültem fel az ágyon, hogy a takarót valahogy sikerült lerúgnom a földre. Szerencsétlen kapálózással próbáltam meg visszahúzni, miközben úgy éreztem magam, mint egy idióta.
- Hm... adsz Nyuszi-channak egy jó éjt puszit?
Olyan érzésem támadt, ahogy a felém tartott plüssállatra néztem, hogy tényleg idióta helyzetbe csöppentem. Egy nálam idősebb fiúval és a nyuszijával alszok egy ágyban, mert a házi kedvence fél egyedül, és most puszit kéne neki adnom, hogy szép álmai legyenek. Egyáltalán miért neki? Ha Honey-senpai velem akar aludni, miért hivatkozik folyton a nyuszijára? Egyáltalán miért velem akar aludni? A szüleihez is mindig bebújik éjszaka?
Vagy lehetséges, hogy...?
- Honey-senpai, mi van a szüleiddel?
Az ajkaim önálló életre keltek, mielőtt végiggondolhattam volna, már kint is volt a kérdés. A fiú arcáról eltűnt a mosoly, a helyét valami mély, félszeg melankólia váltotta fel. Egyből világossá vált minden. Hogy miért nézte olyan szomorúan a csillagokat, hogy miért vágyik más társaságára, hogy miért fog mindent a nyuszijára. Szinte biztos voltam benne, hogy Honey-senpairól egyáltalán nem gondoskodnak a szülei. A gazdagoknál ez gyakori, az anyagi támogatás megvan, de a szülői szeretetet nem lehet kifizetni.
- Sosem adtak még neked jó éjt puszit? - láttam, hogy ez a kérdés is telibe talál. - Ezért voltál ma olyan szomorú? Mert sosem voltál még ilyen "családi" kiránduláson?
Röhejes, de tényleg úgy kellett kezelnem a host clubbot, mint egy családot. Az még röhejesebb, hogy Kyouya-senpai az anya.
A szemei, akár csak a kisgyerekeknek, elárultak mindent. Úgy olvashattam belőlük, mint egy nyitott könyvből, amibe 72-es betűmérettel írtak, félkövéren. Anya halála óta otthon természetes, hogy apa mindig bejön, betakar és csókot nyom a homlokomra. Egy darabig nem is tudtam elaludni enélkül, és ha kellett, addig ébren maradtam, míg késő éjjel haza nem ért a munkából. Anya nagyon sokat dolgozott, de ő is mindig időt szakított az ilyesmire. Elképzelni sem tudom, milyen lehet egy szülő törődése nélkül felnőni.
Igazából, nem gondolkoztam túl sokat, csendben a nyuszi fölé hajoltam és nyomtam egy puszit a két füle közé. Vártam egy kicsit, hogy Honey-senpai kizökkenjen a gondolataiból, mert a következő, hosszú puszi már az ő arcán csattant, közben eligazítottam rajta a takarót. Legutoljára akkor láttam fiút így elpirulni, amikor Tamaki-senpainak leesett, hogy lány vagyok.

Fenébe, már megint ez a fickó!

- Aludj jól, Honey-senpai!
Egy barátságos mosolyt villantottam rá, mielőtt visszadőltem volna a saját térfelemre. Furcsa elégedettség kavargott bennem, tudjátok, mint egy boldog anya, aki örül, hogy gondoskodhat a gyermekéről. A host arcán újra kinyíltak a lángrózsák, majd' kicsattanó örömmel ugrott rá a hasamra a cseppet sem kicsi súlyával.
- Haru-chaaan! - Pár pillanatig levegőt sem kaptam, az arcom két árnyalatnyit fakult a beleim közé süppedő térdektől. A hiperaktív vigyor kedves mosollyá szelídült az arcán. - Oyasuminasai!
Csattant egy puszi a számon, az a fajta, amit a gyerekek adnak az anyjuknak abban a külföldi szappanoperában. Különösképp nem lepett meg, hidegvérrel kezeltem, mint mindig mindent. Visszaugrott a helyére a nyuszi mellé, magára rántotta a takarót és többet nem moccant. Az első csók egy hosttól.

Eh? Mi ez a meghitt hangulat és mióta vannak nekem anyai ösztöneim?

Édesanya a mennyekben, ez a másfél hónap sokkal hosszabb lesz, mint eddig bármikor is hittem! Várjunk csak...
- Honey-senpai, az egy szelet torta a kezedben?!
- Heti különleges torta este, hamm!

Aznap éjjel szinte semmit sem aludtam.

>>következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés