Az volt a baj, hogy túl sokat vártam tőle. Láttam a film trailerét, eljutott hozzám is, milyen felkapott ez a történet, még a japán könyvesboltban is láttam japánra lefordítva, ezért előre beskatulyáztam: mindenki imádja, szóval jónak kell lennie. Sajnos nem volt.
Nem volt rossz sem, erős középmezőnyben mozgott. Néha kicsit untatott, de sosem tettem le, egy nap alatt kiolvastam, mert ugyanakkor kedves, szép történet volt, izgalmas is a maga módján. Megnevettetett és megríkatott, de nem volt benne semmi különleges. A témában százszorta gyönyörűbb és meghatóbb könyveket olvastam már. Ahhoz képest, milyen népszerű lett, úgy éreztem, csőbe húztak, mert semmi különlegeset nem találtam benne.
Az első gond talán a karakterek. A borító és a film alapján nem gondoltam, hogy a szereplők ennyire fiatalok, így kicsit meglepődtem rajtuk, utána pedig egyszerűen sehogyan sem sikerült megszeretnem őket. Valahogy olyan távoli, üres karaktereknek tűntek, nem láttam beléjük elég mélyen, még a főhősnőnkbe sem, pedig E/1-ben beszélt végig. Egyszerűen nem kerültek közel hozzám, kivéve a vak fiút, de neki meg a nevére sem emlékszem… Isaac? És a főhősnőt hogy is hívták? Tehát jó kis könyv volt, de teljesen átlagos: még a nevek sem maradtak meg.
Az író stílusa tetszetős, a humorvilága gazdag, a leírások meseszépek, különösen tetszett a Hollandiában, Amszterdamban játszódó fejezet! Élvezet volt olvasni, habár a cselekménnyel, a történetvezetéssel és a lezárással sem teljesen értek egyet. Átlagos volt, egyszer olvasós, felejthető. Számomra nem adott semmi pluszt, nem ragadt meg bennem, csak egyetlen gondolat: „(…)és az jutott az eszembe, hogy az emberi falánk becsvágyat sosem elégítik ki a valóra vált álmok, mert mindig ott van a gondolat, hogy jobban és újra is meg lehetne csinálni.”