Üdvözöllek, vándor!

Mire a megszólítás? Mindannyian vándorok vagyunk, haladunk előre az életünk által kijelölt ösvényen, hibázunk az elágazásoknál, eltévedünk az útlevágásokon, keressük a végállomást olykor vállt vállnak vetve, olykor pedig egymagunk. Megyünk tovább esőben, szélben és hóban, reszketünk a hidegben és áhítjuk a napfényt. Keressük az egyetlent, aki megédesíthetné magányos perceinket az úton, akivel együtt haladhatnánk egy közös cél felé. A nevem Sarah. Essëa földjén születtem 1790. december 20-án, Halifaxben, West Yorkshire megyében. Csak egy egyszerű nő vagyok Angliából. Városunk leginkább a textiliparáról, gyapjúiról és kelméiről híres. A szüleim vagyonos kereskedők voltak, így előkelő életet tudhatok magam mögött, mára azonban semmim sem maradt, kivéve a legfontosabbat…
Hogy mi a legfontosabb? A család, azt hiszem, meg a barátság - de a barátság általános dolog, minden emberi kapcsolatnak az alapja. A barátság olyan, mint a szeretet, kéz a kézben jár vele, így tehát bárkivel is találkozunk, bárkit is szeretünk meg, egyúttal a barátunkká is fogadjuk. A család azonban megpecsételt kötelék, mely kiállja az élet összes próbáját: időt, távolságot, hazugságot vagy árulást. Hogy mi a család? Magam sem tudom. Talán úgy tudnék válaszolni erre a kérdésre, ha további kérdések hadát görgetném eléd: mire vágyunk a sivatagban? Vízre. Mire vágyunk egy hideg, téli estén? Melegre. Mire vágyunk, mikor szívünk szakad? Egy ölelő karra. Mire vágyunk, mikor rossz a kedvünk? Egy mosolyra. A családunk a víz, a meleg, az ölelő kar, de még a mosoly is - megtestesíti mindazt, amire valójában szükségünk van (és nem azt, amire csak úgy hisszük). A családtag az, akinek a jelenlététől jobban érezzük magunkat. Nem kell, hogy beszélgessünk, nem számít, hol és mennyit találkozunk, csak az a fontos, hogy érezzük, mellettünk van, hogy számíthatunk rá, hogy nem vagyunk egyedül. A puszta létezése elég, mert a jelenléte kiment minket a magányból, ez az érzés az, ami megment minket, amikor a szakadék szélén állunk. Ez a család.
"Egy családba születni kell" - mondják, de tévednek. Egy idegenből barát, egy barátból előbb vagy utóbb fogadott testvér lesz, ez elkerülhetetlen, ha igazán őszinte és mély, amit érzünk; tehát bármely idegen, aki szembe jön velünk az úton, a családunk egy tagja lehetne, ha adnánk neki egy esélyt. Tudom, mert ugyanígy jártam a két húgommal is. Az idősebbiket Asaginak hívják, most múlt tizenkilenc éves. Kemény, talpraesett lány, de sajnos túl reálisan látja a világot, varázsereje ellenére képtelen hinni a csodákban, az emberi szeretetben vagy Isten erejében. A legfiatalabb testvérünk Ai, ő még csak most fogja betölteni a tizenhatodik életévét. Kora ellenére nagyon életvidám és bölcs leányzó, aki százszorta megfontoltabb a nővéreinél. Ez nem meglepő, hisz Ai árvaházban nőtt fel, és az akkori kor emberei számára szokatlan külseje miatt sokat kellett szenvednie. Mindannyiunk múltjában annyi a fájdalom…
Jobban megismerheted majd őket, ígérem, de kérlek, most menjünk egy kicsit más ösvény felé!
Ennek a történetnek nem én vagyok a főszereplője, pusztán csak méltó vagyok rá, hogy bevezessem, mint dajka a kedves mesét. Mi hárman azért indultunk útnak, utazva a jó és a rossz határán, barátok és ellenségek oldalán, emlékek szárnyán, különböző dimenziók közt, hogy megtaláljuk a Kívánság Templomát. Mindhármónkat más cél vezérel: van, amelyikünk a múlt hibáit szeretné kijavítani, másikunk pedig a jövőhöz intézne kétségbeesett kérést. Célunk elérése érdekében képesek vagyunk bárkivel és bármivel szembenézni! Kérlek, engedd meg, hogy elmeséljük a történetünket! Néhol nevetni fogsz, néhol sírni, ám azt garantálom, hogy a végére meg fogod érteni, miért döntöttünk úgy, hogy a kezünkbe vesszük a végzetünk!

Sarah, 1814. január 3.
West Yorkshire, Halifax

Az első fejezethez kattints a képre!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés