Kedves mindenki!

Az utóbbi pár napban kicsit úgy érzem magam, mint Mickey Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni című regényében. Átestem a holtponton és mániákus lettem. A hét elejétől számítva elolvastam három és fél regényt. Csak úgy. A dolog persze mélyebb gyökerekre nyúlik vissza.

Borzasztó nagy hatással tudnak rám lenni mások. Ha ez az oldal feltámadt a poraiból, az legfőképp annak volt köszönhető, hogy megihletődtem valaki más személyes oldalán, blogján, életén. Ha elkezdtem írni, az annak volt köszönhető, hogy találkoztam valakivel, akinek mindene az írás. Most pedig azért kezdtem el olvasni, mert belekeveredtem egy olyan légkörbe, ahol szeretnek olvasni. Szóval kedvet kaptam ahhoz, hogy olvassak. Levandra mutatott néhány hasznos linket, ahol még az én szegény, Japánban poshadó lelkem is hozzájuthat némi magyar irodalomhoz. Ahogy így böngészgettem rajtuk, megakadt a tekintetem egy címen: Ka Hancock: Üvegszilánkon táncolni. Rögtön arra gondoltam, hogy ez valami elképesztően gyönyörű, szóval azonnal elkezdtem olvasni.

Annyira megviselt, hogy utána valami más műfajra vágytam. Sajnos nem nyúltam épp jó helyre a krimivel Jane Shemilt: Lányom című művével, ugyanis nyomasztó hangulatból ebben is volt elég.

Szóval visszanyúltam az egyik kedvenc műfajomhoz, a limonádéhoz, és belekezdtem egy ígéretesnek tűnő darabba: Susan Mallery: Citrom és osztriga.

Végre nem olyan üres a Könyvtár menü, habár még a régebben olvasott könyveket fel kell töltenem, illetve az ikonokat sem ártana lecserélni. El is kezdtem a sort Andrew Matthews: Barátkozni jó! művével.

Egyelőre ennyi. Amint megemésztettem halvány csalódottságom a Citrom és osztriga után, újult erővel vetném bele magam Mallery sorozatának következő kötetébe: Fahéj és karamell. Aztán majd meglátjuk, meddig tart ki az olvasás iránti megszállottságom.

zsebiMao