Múlt héten volt egy vitánk Lorie-val (nem hajtépős-utálkozós veszekedés, hanem érvcserélős, belemélyülős és virtuálisan gesztikulálós beszélgetés [merj csak ellent mondani!]) arról, amit ő csinál meg arról, amit én. Maga a téma is érdekes volt, de számomra sokkal érdekesebb az a változás, amit a gondolkodásmódomonn figyeltem meg. Teljesen máshogyan gondolkodom, mint hat (nemsokára hét T_T) hónappal ezelőtt, és úgy érzem, soha nem láttam ennél tökéletesebben a világot, soha nem éreztem át ennyire jól az élet valódi értelmét, mint most. De huszonkét évesen honnan is tudhatnám?

Már nem emlékszem annyira Lorie részére (ebből is látszik, hogy nem veszekedtünk, mert akkor aztán minden egyes szavát megjegyeztem volna), ezért javíts ki, ha rosszul gondolom, de ő azt mondta, hogy a tanulás időhúzás addig, míg az ember kitalálja, mit akar; az időt pedig nem lehet a végtelenségig húzni, mert valahonnét pénzt kell kerítened, különben éhen halsz. Én meg azt nyilatkoztam, hogy miért ne tanulhatnék akár életem végéig, miért kéne sietnem és minél előbb munkát találnom, ha élvezem, hogy új dolgokat tanulhatok és új helyeket fedezhetek fel? Ha el tudom tartani magam, mert mondjuk kapok ösztöndíjat, akkor miért ne állhatna az életem kirándulásból, tapasztalatok és élmények begyűjtéséből? Nem arról van szó, hogy lusta vagyok dolgozni (de, egy kicsit) és egész életemben a lábamat akarom lógatni. Szeretnék hasznos tagja lenni a társadalomnak, de miért kell minél előbb? Miért ne várhatnám meg, míg szembe jön valami lehetőség, ami csak nekem szól?

Érdekes téma ez, kíváncsi vagyok, ti mit gondoltok. :)

Abból jöttem rá, hogy sokat változott a gondolkodásom, hogy én ezt teljesen komolyan gondolom. Miért ne élhetnék mindig úgy, ahogyan most? Észrevettem, hogy amikor a vágyaimról és céljaimról beszélek, teljes mértékben kizárom a "de" szócskát. Tanulni szeretnék életem végéig. Pont. "De honnan szerzel pénzt?" kérdezhetnétek, mire én vállat vonok: majd megoldom. "De hogyan jutsz ki megint külföldre?" kérdezhetnétek, mire én vállat vonok: megoldom. "De hogyan akarsz később munkát találni?" kérdezhetnétek, mire tovább rángatom a vállam: megoldom. Attól még, mert tudom is én, nehéz, bonyolult, drága vagy ismeretlen, járatlan valami, miért ne működhetne? Miért ne lehetne valóra váltani? Csak egy utat kell találni, ami elvisz a célhoz. Attól még, hogy nem egyszerű, senki sem mondta, hogy ki van zárva.

Az az ember, aki most vagyok, megtagad mindent és mindenkit, ami és aki korlátok közé szorítaná. Rosszul vagyok, ha valaki azt mondja, "kell" vagy "biztosan". Az életben semmi sem kötelező, semmit sem "kell" eltűrnöm és semmilyen végkifejlet sincs előre lefektetve. Amikor felvettek japán szakra, anya annyira kiborult, hogy hetekig nem beszélt velem; aggódott, hogy nem lesz munkám a jövőben, mert mindenki azt mondta, japán szakosokkal Dunát lehet rekeszteni, a bölcsész diplomámmal meg mehetek a mekibe. Miért nem tanulsz informatikát? Közgazdaságot? Pszichológiát? Mert nem érdekel (jó, utóbbi igen). Nem szeretem. Nem értek hozzá. Nem akarom olyasmire pazarolni az időmet, amit utálok csak azért, mert talán abból jobban megélek. Ki dönti el most, lesz-e munkám később? Hogyan számolják bele a hirtelen felbukkanó lehetőségeket? Váratlanul egy cég a városba költözik; váratlanul megnyílik egy hely; váratlanul üresedés támad valahol. Ezt hogy kalkulálják bele abba, hogy "nem lesz munkád"? Ki kalkulálja bele a szerencsét? Ki mondja, hogy pont neked nem lehet szerencséd? Nem akarok olyan munkát csinálni, amit utálok. Nem akarom, hogy az életem panaszkodásból álljon, amiért ilyen szörnyű az egész. Azt akarom csinálni, amit szeretek és élvezek. Pont. "Hogyan fogsz ebből megélni?" Megoldom. Megtalálom a módját :) Ha valaki szeret valamit és mindent megtesz azért, hogy jó legyen benne, akkor munkát fog találni, mindegy, hány százezren tanulják ugyanazt vagy milyen végzettséget ad. Ha nem sikerül elsőre, majd másodjára. Ha másodjára sem, majd ötödjére. Ha három éven át sem találok munkát, majd megpróbálom máshogy.

Hát, így változott meg a gondolkodásmódom :) Erre általában azt a választ kapom, hogy túl naiv vagyok és majd meglátom, ha oda kerülök, hogy nincs igazam. Nos, majd meglátjuk. De én addig is boldogan és elégedetten kelek fel minden reggel (kivéve, ha nem aludtam eleget). Nagyon remélem, hogy te is!