Februárban kezdtem el aktívan olvasni. Nem tudom, milyen örvény szippantott be, de február közepe óta kereken húsz könyvet elolvastam. Döbbenetes! A japán kötelezők bezzeg nem csúsztak ilyen könnyen! A huszadik könyvemmel beletenyereltem egy témába, amiről úgy érzem, megéri kicsit hangosan is elgondolkodnom.

Étkezési zavarok. Testképzavar. Mindkettőben szenvedek, szerencsére utóbbiban egészséges, de állandó szégyenérzet formájában, előbbi pedig nem annyira elborult, mint Lia esetében. Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok című könyve kapcsán felmerült bennem pár gondolat.

Szeretem megnézni magam körül az embereket. Ha egy fiú jól néz ki, vagy valaki érdekesen, sajátosan öltözködik, akkor mindig jó alaposan megnézem magamnak, igyekszem nem túl feltűnően, lopva, de valahogy jól esik. Ha pedig látok egy szép lányt, igen, őt is. Szeretek gyönyörködni a szépségben, szeretek arról ábrándozni, bár én is úgy néznék ki. Teljes mértékben a fiúkhoz vonzódom, legjobb tudomásom szerint, de ha egy lány csinos, szeretem legeltetni rajta a szemem, mert lenyűgöz, irigylem. Épp ezért amikor odajön hozzám egy lány, aki fele annyit nyom, mint én, és elkezd nekem arról panaszkodni, hogy milyen dagadt, hájas, csúnya, akkor megáll bennem az ütő és a kapcsolatot szépen, csendben, titokban a föld alá temetem. Sokszor előfordult már és sosem értettem, hogy lehet valaki ennyire tapintatlan, hogy nem veszi észre, mennyire megalázza ezzel a másik felet. Én, aki a fél karomat is odaadnám azért, hogy csak fele olyan jól nézzek ki, mint az az illető, azt hallgatom, miközben másfélszer nehezebb vagyok nála, hogy ő milyen kövér. Mit vár tőlem, mit mondjak? Pont én kezdjem el vigasztalni? Nem, dehogyis, te tök vékony vagy, nézz csak rám? Ápolgassam a lelkét, mondván, közel sem néz ki úgy, mint mondjuk én? Ha nem tudod, hogyan lehet megalázni valakit borzasztóan úgy, hogy nem is róla beszélsz: így. Ez olyan, mintha az ember egy mozgássérültnek panaszkodna arról, hogy nem tud nyolc kört lefutni öt perc alatt, csak ötöt.

A falra tudok mászni az ilyen emberektől. Sosem teszem szóvá, de többé nem keresem a társaságukat. Ahogy elkezdtem olvasni a Jégviráglányokat, a főhős, Lia hasonló szituációba hozott. Tényleg könyvet olvasok arról, hogy egy 49 kilós lány kövérnek látja magát és emiatt drámázik? Aztán volt egy pontja a könyvnek, ahol megértettem: nem csak hiúskodik, tényleg beteg. Lia egyszerűen tényleg olyannak látja magát, amit az agya betáplált. 44 kilósan, amikor a karja már csak gally, ő gerendát lát, írja Anderson, és Lia nem érti, miért lát mindenki teljesen mást, mint ő. Testképzavar. Komoly dolog. Még mindig feldühít, de már egy fokkal jobban megértem. Biztos engem is teljesen más szemmel látnak kívülről, mint ahogyan én látom magam; biztos vagyok benne, hogy a lány, akit az utcán bámulok, utálja valamelyik részét, ami szerintem gyönyörű. Énkép. Önkép. Testkép. Zavar.

Étkezési zavar. Komoly dolog, megint. Van. Sajnos. De erről inkább most nem... Lia, nem is, Lia teste viszont makacsul küzd ellene. Ahogy olvastam, hogyan próbálja bebeszélni magának, hogy nem, nem éhes és nem, nem kívánja a hamburgert, a pizzát, a süteményt, kicsit magamra és a fogyókúrák kudarcára ismertem. De ez már egy másik történet.

Sokat javítottam az önképemen, legalábbis megtettem mindent, amit csak ember tehet, úgy érzem: elmentem nudizni hagyományos japán onsenbe, gyógyfürdőbe, ahol a fürdőruha sátántól való dolog, a tetoválás meg a yakuzától, szóval mindkettő erősen tiltott. Nem mintha nekem lenne tetoválásom, csak így viccesen jött ki. Egész nap meztelen japán nőket bámultam és próbáltam levedleni a gátlásaimat. Fantasztikus nap volt, bár áttörésnek nem nevezném, de fúha!
Az oldalra kicsit átdolgozottabban szeretném feltenni a kritikámat, alszom még rá párat, összemosom ezzel a bejegyzéssel, de addig is: molyos értékelésem.

Olvassatok sokat! Olvasni jó.

Épít.