I. fejezet

Harusame. Yokohamában így hívják azt a gyengéd záporesőt, mely pont olyan hirtelen szakad le tavasszal az égből, ahogyan a szerelem egy pillanat alatt elönti és rabul ejti az ember szívét. Ha elég óvatlan vagy, és esernyő nélkül vágsz neki a hazaútnak, a harusame elkap, és nem szabadulsz, míg egészen a rabjává nem válsz. Akkoriban, a felső középiskola első évében, pont ilyennek képzeltem a szerelmet is. Kellemetlen, fertőző, bosszantó, hideg és nedves - igen, egy nedves probléma, ami ha egyszer utolér, rabjává tesz, és Buddhára esküszöm, addig nem szabadulsz, míg teljesen bele nem őrültél. Megjegyzem, akkoriban az életről is különös elképzeléseim voltak, és sosem hittem volna, hogy erre egyszer pont egy szerelem lesz majd gyógyír. 

Nem csak a váratlan záporok miatt nem szerettem a tavaszt. A virágzó sakura, mely délről északra haladva rózsaszín sziromtengerként önti el Japánt, magával hozza a tanév végi vizsgák közeledtét is. A hajtás, a stressz, a kialvatlanság pont olyan téma, amit úgy hiszem, senkinek sem kell tovább ragoznom. A tavasz egy vörös szemű szörnyeteg, mely felfalja az olyan ártatlan és törékeny lelkeket, mint amilyen én vagyok.

Ó, igen; a nevem Nomura Natsumiko, a képzeletemben létező, Anti-Tavasz Rajongói Klub hivatalos elnöke és egyetlen tagja. Nemsokára, a gyűlölt májusban betöltöm a 15-öt, mely egy eskü is egyben, hogy a második évemet is hasonlóan lustán és kényelmesen töltöm majd el az Aoyama Középiskolában. Nem sportolok semmit, és csak akkor járok el karaoke-zni a barátnőimmel tanítás után, ha otthon házimunka vár. Nem veszek részt egyetlen klubtevékenységben sem, leszámítva a feljebb említett, általam létrehozott fantázia-szakkört, melybe az évnyitó óta igyekszem tagokat toborozni. Egyedül a matek előkészítőnek vagyok a tagja, mely néhány másod- és harmadévesekkel összevont, plusz matekórát jelent, ahol a végzősöket az egyetemi felvételi vizsgáikra, minket pedig a jövőbeli egyetemi felvételi vizsgáinkra készítenek fel. Én csak Stréber-pubnak hívom, összegyűjti ugyanis az iskola összes szemüveges, sznob vagy szürke diákját, és délutánonként este 7-ig bezsúfolja őket egy fülledt, alkonyattal festett tanterembe.

Természetesen a szakkör plusz felelősséggel és teendőkkel is jár - pontosan ezért kerülök minden tanításon kívüli tevékenységet! -, de a tavaszhoz hasonlóan ez is egy keserű pirula, amit muszáj lenyelnem. Minden hétre választanak egy felelőst, akinek rendben kell tartania a termet, elő kell készítenie a táblát és a krétát, össze kell szednie a szemetet, letörölnie a port, és gondoskodnia kell arról, hogy 7 óra után a termet tisztán, bezárva adja át az esti gondnoknak. Mivel viszonylag sokan járunk előkészítőre, általában mindenkire egyszer kerül sor egy tanévben - természetesen honnan máshonnan indulhatna az én történetem, mint az ügyeletes hetemtől?

Mielőtt a cselekmény közepébe vágnék, muszáj említést tennem a cukifaktorról, ez a betegség ugyanis megkeseríti az életemet. Már az óvodától kezdve szép, derékig érő, csokoládébarna hajam volt igézőnek mondott, málnapiros szemekkel. Születésem óta rendelkezem cukifaktorral, ami a felnőttekből, idősebb koromban pedig a fiúkból bizarr reakciókat váltott ki: a fejükbe vették, hogy én cuki vagyok, akit ott és azonnal meg kell ölelniük, le kell fotózniuk, vagy akinek azon nyomban szerelmi vallomást kell tenniük. Ez annyira idegesített, hogy rövidre vágattam a hajam, és elkezdtem fiús cuccokban járni, kihangsúlyozván lapos mellkasomat, vézna alkatomat. Egyenruhám szoknyájából 2 centit mindig levágtam, és egy számmal nagyobb pulóvert hordtam - egyrészt ez fiús, másrészt kényelmes, mikor a felsőm ujja túllóg a kézfejemen; szeretem, olyan, mintha a pulcsim ölelgetne. Alsó középben ez még jobban feltüzelte a fiúkat: megrögzötten állították, milyen cuki vagyok, és amikor elkezdtem látványosan bunkózni velük, már belekeverték az "anti-moe" és a "tsundere" fogalmakat rajongásukba. Ez őszintén kiidegelt, így hát a sorozatos szerelmi vallomásoknál igyekeztem minél kegyetlenebb lenni (egyszer megríkattam egy fiút), emiatt kőszívűségemnek hamar híre ment. Azóta csak úgy emlegetnek, mint "a lány, aki szilánkokra tör, ha szerelmet vallasz neki". Időnként zavart, hogy mások ilyen ridegnek hisznek, de legalább nyugtom lett, mire felső középiskolába mentem. Különben is, annyiszor vallottak már nekem örök és elpusztíthatatlan szerelmet, hogy ez a szó nálam teljesen értékét vesztette. Talán már azt sem hinném el, ha valakinek komolyan tetszenék. A lányok valamiért irigykednek a cuki lányokra, pedig ha tudnák, az én életemet mennyire megkeserítette! Inkább születtem volna három szemmel...

 

Szóval, ami a cselekményt illeti, hétfő reggel az előkészítőt vezető tanárnő, Megane-sensei (igazából Yomimura Sayako, de ő is cukifaktorban szenved, így a Stréber-pub tagjai aranyos szemüvege miatt átkeresztelték) felkeresett, és nekem adta a tanterem kulcsát. Nem örültem neki, mert aznap volt az utolsó matek vizsgánk a hónapban, és megbeszéltem a barátnőimmel, hogy este elmegyünk megünnepelni a következő hónapban ránk váró szabadidőt. Remek ünneplés - rögtön kezdhetem egy tanterem kipucolásával. Nem lett volna okom panaszra, hisz mint említettem, egy tanévben mindenki csak egyszer került sorra, de (de nélkül nincs igazi bonyodalom) pont úgy jöttek ki minden évben a tanítási hetek, hogy valakinek kétszer el kellett vállalnia. Általában Akame-senpai, a Diáktanács elnöke mindig bevállalt egy plusz hetet, idén azonban elfoglalt a felvételi vizsgái miatt, így Megane-sensei engem kért meg, hogy ezt a pluszt vállaljam már magamra. Ugye, milyen zavaró a túl magas cukifaktor?

Az órát egy szokásos dolgozattal kezdtük az előző két óra anyagából. A tanárnő kiosztotta a lapokat, aztán jóhiszeműen leült az asztalához olvasni. A sok stréber rögtön nekiesett a papírnak, mintha verseny lenne, ki tudja a leggyorsabban hibátlanul befejezni. Egy darabig közömbösen figyeltem az erősen koncentráló, osztó-szorzó csapatot, aztán pulcsim ujjából a tenyerembe csúsztattam a kis cetlit, amire a szükséges képleteket írtam, és kényelmes tempóban nekiláttam megoldani a feladatot. Az utolsók közt adtam be a lapot, hogy a tanárnő mosolyogva megjegyezhesse:

- Látom, ma is mindent beleadtál, Natsumi! Örülök, hogy már elsőben ilyen komolyan veszed a tanulmányaidat.

- Természetesen! - feleltem vidám mosollyal, hátam mögött összegyűrve, és pulcsim ujjába dugva a dolgozathoz használt puskámat. Visszaültem az asztalomhoz, magam alá húztam a székemet és kibámultam az ablakon. A lemenő nap erőtlen sugarai narancssárgára festették a tájat, de az ablaküveg felerősítette a fényt annyira, hogy az ember még elvakuljon tőle. Megtöröltem a szemeim, miután hirtelen a szemembe tűzött a fény, majd tekintetem a kinti világról inkább a bentire fordítottam. Ekkor vettem észre, hogy a velem egy sorban ülő Akame-senpai engem néz az asztalon könyökölve. Hűvös, smaragdzöld pillantásából egyből tudtam, hogy átlátott a csalásomon. Dacosan elfordítottam a fejem, mégis úgy éreztem, Megane-sensei órája még sosem telt el olyan lassan, mint így, a Diáktanács-elnök figyelmének kereszttüzében.

Óra után hamar kiürült a terem. Elköszöntem az utoljára távozó tanárnőtől, aki rám bízta a termet, majd egy fáradt sóhajjal, a hajamba borzolva nekiláttam a feladatnak. Kezdetnek összetéptem és kidobtam a puskám maradékát, majd egy lila csattal eltűrtem néhány zavaró tincset a hajamból, végül feltűrtem a pulcsim ujját, hogy ne érje víz, amikor letörlöm a táblát. Ehhez persze előbb vizet kellett hoznom a szertárban lévő vödörbe a mosdóból, aztán kerítenem kellett valamit, amire fel tudok állni alacsony termetem kompenzálására, a tábla tetejét ugyanis lábujjhegyről sem értem el. Roppant kínos volt, mert a fiúk néha direkt összekenték a tábla felső vonalát csak azért, hogy lássák, ahogy miniszoknyában "cukin" nyújtózkodom. Miután letöröltem a táblát, összeszedtem a szemetet, majd a maradék vízből áttöröltem a tanári asztalt. Amíg száradt, elkezdtem felpakolni a székeket.

Ekkor váratlanul kinyílt az ajtó. Ahogy odanéztem, Akame-senpait pillantottam meg. Körbenézett a teremben, majd amint kiszúrt, megindult felém. Nyeltem egy nagyot - és ebbe semmit sem kell belemagyarázni, hisz kinek ne szorulna össze a gyomra, amikor a Diáktanács elnöke ilyen komor ábrázattal felkeresné tanítás után, annak tudatában, hogy az elmúlt szemesztert végigpuskázta a matek előkészítőn? Ahogy megállt előttem, végigmérhettem volna, de nem tudtam levenni a tekintetem az arcáról. Sokan irigyelték a senpai rövid, koromfekete haját, melybe az évszakok olykor hamuszürke tónusokat festettek, vagy tiszta, smaragdzöld szemeit. Nálam legalább másfél fejjel magasabb volt, nyúlánk, sportos alkatán meglátszott, hogy nem csak a Diáktanács és a matek előkészítő, hanem a kyudo, a sakk és a dráma szakkör tagja is - utóbbit értettem a legkevésbé, hisz nem tudtam őt elképzelni sem színészként, sem kellékesként. Strébersége ellenére mindig fiatalos, divatos cuccokban járt, sokat adott a külsejére, és mindig ügyelt rá, hogy a legjelentéktelenebb diákok, alkalmazottak előtt is remek színben tűnjön fel. Mondanom sem kell, a tanárok kedvence volt, tegezőviszonyban állhatott volna szinte mindegyikükkel, ha nem lett volna annyira álszent, hogy elutasítsa ezt a gesztust. Ettől függetlenül az egész iskola tudta róla, hogy tanítás előtt és után együtt iszogat, nevetgél a tanárokkal, és mégis, az egész iskola oda meg vissza volt érte. A fiúk irigyelték páratlan eszét és sikerét, a lányok meg egyszerűen csak visongva imádták. Mostanáig azon gondolkodtam, biztos benne is van egy cukifaktor, az teszi ilyen népszerűvé - rám azonban egy csepp hatással sem volt soha, így az is megfordult a fejemben, hogy ha két cukifaktoros találkozik, lehet, hogy az erejük semlegesíti a másik vonzerejét. Ezek szerint Akame Shiki-senpai egy olyan ember lenne, aki nem tart aranyosnak, és sosem vallana szerelmet? Hirtelen vonzóvá vált a gondolat, hogy egy ilyen fiúval barátkozzam.

- Nomura-san, ugye? Beszélni szeretnék veled. Figyellek már egy ideje...

A vonzalom egy pillanat alatt elszállt. Úgy voltam vele, hogy végighallgatom a vallomását, megkérem, hogy segítsen kitakarítani a termet, aztán összetöröm a szívét és hazamegyek. Ezek szerint a "két cukifaktoros találkozik" elméletemnek annyi?

- Igen?

Közömbösséget tettettem, és a tanári asztalhoz indultam, hogy feltegyem az ottani széket. Akame-senpai követett.

- Igen. Mivel rendes lánynak tűnsz,... - Ajaj, ez rosszul indul! - ...gondoltam, előbb megkérdezlek, mielőtt jelenteném Sayaka-senseinek a dolgot. Meg tudnád magyarázni, miért csalsz az előkészítő vizsgáin?

Bár erre is számítottam, mint lehetséges verzió, mégis hidegzuhanyként ért, hogy lelepleztek. Számtalanszor elképzeltem már, milyen magyarázattal állok majd elő, ha Megane-sensei egyszer számon kér, de eddig egyszer sem került rá sor. Minden haragomat és ellenérzésemet félretéve, egyetlen pillanatig elámultam rajta, Akame-senpai milyen éles szemű. A felvételi vizsgái, a Diáktanács ügyei és a számtalan klubtevékenysége mellett még arra is van figyelme, hogy csaláson kapja egy társát dolgozat közben. Ez az ámulatba ejtő pillanat persze hamar eltűnt, amikor felfogtam, hogy még mindig nem feleltem semmit.

- Mivel tudod bizonyítani, hogy csaltam? - szegeztem neki ördögi nyugalommal a kérdést. Magamat is megleptem, mivel ez nem színjáték volt; tényleg nem éreztem egy csepp feszültséget sem. Pontosan tudtam magamról, mit tettem, és hogy Akame-senpai mit képes tenni velem, így az estélytelenek nyugalmával indultam, már-már megkönnyebbültem, hogy végre valaki leleplezett.

A senpai gúnyosan elmosolyodott gyenge védekezésemen.

- Nem szükséges bizonyítanom. Elég, ha holnap újra megírod a mai tesztet úgy, hogy Sayaka-sensei és én végig figyelünk közben. Egy nap alatt nem felejtheted el, amit már megtanultál, ugye?

Kicsit gyorsabban kezdett verni a szívem. Bár rideg elutasításommal sok embert megalázhattam már, a gondolat, hogy így szembesítsenek saját baklövésemmel, ráadásul pont Megane-sensei előtt, aki aranyos, szorgalmas diáknak hisz! Nagy szégyen lett volna mások előtt is felvállalni, hogy minden eddigi eredményemet csalással értem el.

- Mit akarsz tőlem?! És ha csaltam, téged az miért érdekel?! - morrantam a fiúra, egy lépést közelebb téve. Nem ijedt meg tőlem, sőt, szikráját sem mutatta annak, hogy egyáltalán érdekelné a sorsom. Talán csak heves utálkozásomban képzeltem be, de mintha még élvezte is volna a helyzetet.

- A Diáktanács elnökeként és a szakkör helyettes vezetőjeként igenis érdekel, ha Sayaka-sensei óráján valaki ilyen alantas módszereket használ. 

Ökölbe szorítottam a kezem, aztán vettem egy mély levegőt. "Nyugodj meg, ez így nem lesz jó!", ezt kántáltam magamban, hogy lecsillapítsam kissé heves természetem. Nagyon irritált, hogy Akame-senpai végig higgadtan és önelégülten bámult rám. Az idegesség őrült lépésre késztetett. Fogalmam sincs, agyam melyik elborult zugából pattant ki az ötlet, hogy bevessem a cukifaktorom, és felkínáljam magam egy olyan embernek, akit utálok: mégis, a pír automatikusan borította el az arcom, ahogy lazítottam matrózblúzom kendőjén, és közelebb léptem a fiúhoz.

- Csak egy kis csíny, ez rendben van, nem? Ennyi még belefér. Mi lenne, ha adnék valamit a hallgatásodért...? - tekintetem a zöld szempárba kapcsolódott. A fiú ugyanolyan közönyösen figyelt, mint eddig, és mivel nem reagált semmit, elé lépve lábujjhegyre toltam magam. "Csak egy csók, semmi nagy dolog, nem igaz? Ez mindennapos a lányok körében, ennyire bárki képes", ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam nyugtatni háborgó lelkem. Akame-senpai megragadta a vállaimat, és egyetlen mozdulattal eltolt magától.

- Ne szórakozz már! Mondtam az előbb, nem? Tudni akarom az okát annak, hogy miért csaltál! Ez az előkészítő nem kötelező óra, miért vetted fel, ha nem tudod teljesíteni a szintet?
Hirtelen rádöbbentem, mekkora ostobaságra készültem. A felismerés úgy csapott arcon, mint egy istenes anyai pofon; mondanom sem kell, nagy megkönnyebbülést éreztem, amiért Akame-senpai volt olyan lovagias és leállított. Ahogy felpillantottam rá, nem tűnt úgy, hogy zavarban lenne, az arcán türelmetlen és kissé talán csalódott kifejezés ült. Bár egyetlen szóval sem szidott le, én mégis elszégyelltem magam.
- Nem felejthetnéd el? Megígérem, hogy többet nem fogok puskázni, csak ne szólj a senseinek, jó?
Elhúzta a száját, de nem felelt elsőre. Valamit mérlegelhetett, mert ahogy döntésre jutott, megszorította a vállaimat, majd egy határozott mozdulattal megtolt hátrafelé, és a táblának döntött. Felszisszentem, ahogy lapockáim a kemény felületnek koccantak. Szemrehányó pillantást vetettem a fiúra, aztán meghökkentem: egy pillanatig biztos voltam benne, hogy az alkonyati fényben a szemei vörösen csillognak.
- Nem hittem volna, hogy te az a fajta lány vagy, de ha már így alakult, miért is ne? - kezdte gonosz félmosollyal az arcán. Elengedte a vállam, és a blúzom kendőjének meglazított masnijához nyúlt.
- V-várj már! - A felismeréstől tágra nyíltak a szemeim, de ahogy félre akartam csapni a kezét, elkapta és a táblához szorította a csuklóm.
- Mi a baj? Az előbb még te akartad - Akame-senpai gúnyos hangja tőrként hasított belém. Egyetlen mozdulattal kioldotta a csomót, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy lehelete a nyakamat érte, ettől akaratlan is elfordítottam a fejem. - Csak egy csók, nem igaz? Ez az ára a hallgatásomnak.
Összeszorítottam a szemeimet. Magamat is megleptem azzal, milyen heves érzelmek törtek rám abban a percben: félelem, harag, kétségbeesés. Addig fogalmam sem volt róla, hogy a lefizetési módszer, amit választottam, mennyire szörnyű, de így, hogy a senpai erőszakkal akarta kikövetelni, már rájöttem, mennyire nem akarom. A térdeim remegni kezdtek, a szemem sarkán pedig kövér könnycsepp buggyant ki.
A következő pillanatban ujjai ellazultak a vállamon, majd mutatóujja bütykével letörölte pilláimról a könnyeket, és kartávolságnyit hátrébb lépett. Amikor nedves, riadt szemekkel felnéztem rá, megzavarodott és elkapta a tekintetét.
- Dehogy vagy te olyan... Csak egy gyerek vagy még.
Tiltakozni akartam, de hiába tettem volna, a reakciómmal teljesen alátámasztottam a szavait, ráadásul egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A mellkasomhoz öleltem az általa leszorított csuklómat, és egyrészt próbáltam lenyelni a könnyeimet, másrészt igyekeztem csitítani hevesen dobogó szívem. Egy darabig csendben bámultunk két ellentétes pontot a teremben, végül odafordult hozzám.
- Mondd el Sayaka-senseinek, mit tettél, aztán hagyd ott az előkészítőt - hangszíne alapján arra következtettem, ez nem egy javaslat volt, hanem színtiszta parancs, melynek ha nem engedelmeskedek, rosszabb következményei lesznek. "Ez a fickó tényleg olyan, mint egy démon", duzzogtam, pedig az, amit tett, az elmúlt évek legkedvesebb gesztusa volt, amit bárkitől is kaphattam. Miután kiadta az ukázt, nehezet sóhajtva az ajtó felé indult. Háttal fordultam neki, vállam a táblának döntve, és ujjaimat szorosabbra fontam a csuklómon.
- Még nem meséltem el, miért csaltam a vizsgákon - szóltam utána, és bár nem fordultam hátra, hallottam, hogy az ajtóban megáll. Nem felelt, ebből azt szűrtem le, érdekli a válaszom. Elszakadtam hát a táblától, és a bukóra kinyitott ablakhoz léptem, szélesre tártam, és a párkányra könyökölve kihajoltam a bokrokkal benőtt udvar fölé. - Tudod, a bátyám nagyon tehetséges cukrász. Még csak most kezdett el dolgozni, de máris Japán-szerte kapkodnak utána. Mindig is éltanuló volt, megtalálta a tökéletes nőt magának, nagykorúsága előtt önálló lett és a saját lábára állt, aztán egy gyönyörű gyermeke született.
Akame-senpai felkönyökölt mellettem a párkányra, és elnézett a sportpálya felett a messze elterülő, alkonyatba takart városra.
- A bátyám olyan, mint egy gép. Maximalista, képtelen addig leállni, amíg mindent tökéletesen véghez nem vitt. Szerintem túl sok szorgalmat szívott el az anyaméhben, mert nekem semmit sem hagyott... Én lusta vagyok, nem szeretem megerőltetni magam, és igen, ha van könnyebb út, ahhoz folyamodom. Azért jöttem a felkészítőre, hogy megmutassam másoknak, milyen okos vagyok, és azért puskáztam, mert egyedül én nem hittem benne, hogy tényleg képes lehetek megcsinálni - A történet végén a fiúra pillantottam, hogy lássam, hogyan reagál, de ugyanolyan közömbös, merengő arccal bámulta a kinti tájat. Gyenge szellő támadt, megtáncoltatta frufrujának tömött fürtjeit, majd smaragdszín szeme lassan felém fordult.
- Nem gondolod, hogy változtatnod kéne az önértékeléseden? Azért vagy lusta, mert eldöntötted, hogy az vagy. Azért nem vagy képes bármibe is erőfeszítést fektetni, mert még nem találtad meg, amit igazán szeretsz. Ahelyett, hogy mindenről lemondasz és mindig a könnyebb utat választod, inkább próbálkozz! Csak akkor fogod megtalálni azt, amit teljes odaadással végezhetsz, ha a nehezebb útra lépsz.
Megfogott az az őszinteség és közvetlenség, ahogy hozzám beszélt. Nem kertelt, nem hozott fel nagy filozófusoktól világbölcsességeket, hanem egyenesen a szemembe mondta a véleményét, mégis alaposan megfontolva, és olyan köntösbe bujtatva, hogy lehetőleg ne sértsen vérig vele. Lehet, hogy a szeme az ördögé, de Akame-senpai szíve sokkal nemesebb, mint az elsőre gondoltam. Ettől persze még semmilyen vonzalom sem támadt bennem az irányába, pusztán csak jól esett, hogy valakivel normálisan el tudok beszélgetni annak ellenére, hogy az előbb majdnem kölcsönösen megzsaroltuk egymást.
- Már mindegy, nem? - Felszabadult mosollyal a párkányba kapaszkodtam, és egészen hátradőltem. Arcom a mennyezet felé fordítottam, és megkönnyebbülten elnevettem magam. - Aah, de jó érzés! Tudod, kicsit örülök, hogy végre itt hagyhatom az előkészítőt.
Akame-senpai rosszallón felmorrant.
- Viaszt tömtél a füledbe? Épp az előbb mondtam, hogy fel kéne hagynod a könnyebb utakkal!
- Most miért? -csattantam fel. - Hisz pont te mondtad, hogy adjam fel magam és szálljak ki!
Úgy tűnt, tudatlanságom dühíti, mert egy pillanatra ő is kijött a sodrából, türelmetlenül fekete tincseibe borzolt, majd valami érthetetlen morgást köpött az ellentétes irányba. Feltételezhetően káromkodott, olyannyira halkan és szemérmesen, hogy még saját maga se hallja meg.
- Jól van, felfogtam! Megőrzöm a titkod, ha innentől nem csalsz többet - Ajánlata azt mutatta, hogy megenyhült kissé az irányomban. Ezt puhányságnak tartottam, hisz véleményem szerint semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna hirtelen nagylelkűségét.
- Rendes tőled, senpai, de az egész évet tanulás nélkül vészeltem át. A záróvizsgán nem megyek át csalás nélkül.
- Hát akkor kezdj el tanulni - vágta rá egyszerűen, gondolkodás nélkül. - Minden reggel tanítás előtt várlak korrepetálásra a tanáriban.
Elhűltem a szavait hallva, és csak annyit voltam képes kinyögni, "Mi?!", senpai már önelégülten mosolyogva magamra is hagyott. Mielőtt még elment volna, rám szólt, hogy ne felejtsem el felsöpörni a termet, miután felpakoltam a székeket. A kijelentést, amit a nemes szívéről gondoltam, akkor és ott vagy százszor visszaszívtam - ez a fickó határozottan a sátán gyermeke.

 

>>tovább a második fejezetre

Hozzászólások megjelenítése