Első emlék (Menekülés)

Menekültünk. Körülöttünk sorra gyúltak a falra akasztott fáklyák lángjai, de még így is alig láttunk a kihalt és vaksötét folyosón. Csak nővéreim vad szuszogását és Sarah orrom előtt táncoló, barna köpenyét érzékeltem; ezek voltak az egyetlen támpontok, melyeket követni tudtam. Folyosó folyosóba torkollt előttünk, és lassan kezdtem úgy érezni, teljesen elvesztettük a kifelé vezető utat, nővéreim azonban megőrizték hidegvérüket. Asagi végig fogta a kezem, bár így lassabban haladtunk a keskeny folyosókon, de nem volt hajlandó elengedni. Ujjaim közül ki-kicsusszant kesztyűs keze, így a végén már olyan erősen szorította a tenyerem, hogy szinte fájt. Egyszer csak azt éreztem, hogy balra ránt egy üres folyosó felé, ahol még fáklyák sem égtek, amik legalább halványan, de mutathatták volna előttünk az utat.
- Erre! - suttogta, és mi gondolkodás nélkül követtük őt. Sarah újból az élre tört, a futásban lebegő köpenye, lépteinek könnyed, tompa nesze vezetett minket tovább. Az első kanyar után megtorpant előttünk, olyan hirtelen, hogy kis híján elsodortuk őt a lendületünkkel.
- Megállunk! - közölte a nyilvánvalót, s még a két karját is kinyújtotta oldalra, nehogy valamelyikünk elhaladjon mellette. Vörös szemeim a csuklya alól aggódva villantak rá.
- Mi történt, mi a baj? - kérdeztem riadt hangon, félve. Asagi jobban megszorította a kezem, csuklyája alól felizzottak égkék szemei. Ütemes léptekre lettünk figyelmesek. Ritmusosan dobbanó, megannyi bakancstalp hangját hozták erre a falak, minden másodperccel egyre közeledtek.
Sarah a füle mögé tűrt egy göndör, szőke tincset a csuklya alatt, majd térdre vetette magát előttünk és a talajra tapasztotta a fülét. Néma csendben vártuk az eredményt.
- Heten. Nem, nyolcan. Kétszáz méteren belül - közölte, mielőtt felpillantott volna ránk. Méregzöld szemei aggódva fürkésztek minket, ajkát beszédre nyitotta, de Asagi megelőzte.
- Jól van, majd én feltartom őket! - Azzal elengedte a kezem és Sarah elé lépett. - Menjetek tovább!
Hangja parancsolón csengett, s bár aggódtam érte egy kicsit, úgy tűnt, legidősebb nővéremnek esze ágában sincs tiltakozni. Biccentett az utasítást hallva, majd gyengéden puha ujjai közé fogta a kezem.
- Aztán el ne lássák a bajod! - figyelmeztette Asagit, mielőtt visszafelé húzott volna engem. - Gyerünk, Ai!
- De... - tiltakozni akartam, Sarah azonban esélyt sem adott rá. Asagi lehúzta fejéről a csuklyát, és öt ujjal helyreborzolta rövidre nyírt, hollófekete tincseit. Hátrapillantott a válla felett, és még pont elcsíptem, ahogy komisz vigyorral feltartja nekem a hüvelykujját, mielőtt alakját elmosta volna a sötétség.

- Rendben lesz? - fordultam aggódva nővérem felé, aki kivezetett a fáklyákkal dekorált folyosóra, és azon húzott tovább jobb kéz felé. Futóléptekben haladtunk.
- Ismered őt, tudod, milyen forrófejű. Talán ez most hasznunkra válik.
- De hát...
- Ne féltsd! - pillantott hátra rám Sarah a válla felett, ajkait megnyugtatónak szánt mosolyra húzta. - Rendben lesz. Erős.
Ha másban nem is, ebben mindenképpen igazat adtam neki. Habár csak tizenkilenc éves, de nem ismerek senkit, aki úgy uralná az ég haragját, mint Asagi. A semmiből keltett villámával bárkit képes leteríteni anélkül, hogy megerőltetné magát - ezt a lazaságot mindig is irigyeltem tőle. Már gyermekkorunkban is mindig keménynek próbálta mutatni magát, sokat játszott a nála idősebb fiúkkal, gyakran még verekedésekbe is belekeveredett - a fiússágát azóta sem sikerült kinőnie.
Kezdtem kifáradni a futásban, legnagyobb meglepetésemre mégis Sarah volt az, aki egy idő után lassulni kezdett. Nem bántam, fel-le járó mellkasom és zakatoló tüdőm hálás volt az oxigéntöbbletért, így hát nem is gondoltam rosszra, míg Sarah a következő kanyarban meg nem állt.
- Ai... - suttogta, és éreztem, hogy megszorítja a kezem. A fáklyák fényei egyszer csak kialudtak körülöttünk, a folyosót eddiginél is mélyebb sötétség borította be. - Ai, egyedül kell tovább menned.
A hangja remegett, és mereven előre bámult közben, mintha átlátna a sötétségen és tudná, miféle szörnyűség vár ott ránk. Már épp kérdezni akartam, miért mondja ezt, amikor megéreztem valami gonosz és hideg jelenlétét. Tekintetem menetirányba fordítottam; az árnyak közül kisvártatva egy magas, széles vállú férfi lépett elő. Hosszú szárú, szorosan megkötött, fekete csizmát viselt, hasonló színű vászonnadrággal. Fekete, ujjatlan pólóját takarta mohazöld mellénye, mely rendellenes, fémes hatást keltett a sötétben. Az azt díszítő, fekete mintákat nem tudtam kivenni, de már ennyiből is sejtettem, hogy mi ő. Csupasz karjai izmoktól dagadtak, jobb kezében fél méter hosszú, fémből készült, két ujjnyi vastag pálcát tartott, kézfején kacsához hasonló tetoválás díszelgett - valószínűleg ezt az ábrát viselte a mellényén is, a szíve felett. Arcát sas szárnyát formáló maszk mögé rejtette, csak kusza, szőke tincsei és mohón vibráló, barna szemei látszottak ki.
- Sajnálom, de azt nem hagyhatom - bontakozott ki a sötétségből negédes, behízelgő hangján duruzsolva nekünk.
- Egy Mellényes... - suttogtam, szabad kezemmel Sarah vállába kapaszkodva. A nővérem óvón maga mögé kényszerített. A férfi kicsapta oldalra a kezében fogott rudat, mire az sistergő hangot hallatva, mindkét végén szikrákat pattogtatva másfél méter hosszúra nőtt. Nem várta meg, hogy felépítsünk egy haditervet, azonnal támadott. A bot végét csatakiáltással a földhöz csapta, mire a talaj megrepedt, és keskeny, pengevékony szakadék indult meg felénk.
Sarah féltérdre ereszkedett, és a földhöz érintette a tenyerét. Barna köpenye alatt bő, fehér inget, középső ujját átkulcsoló, barna szövet-alkarvédőt és homokszín bőrnadrágot viselt. Érintése nyomán indák nőttek ki körülöttünk a talajból, majd a kemény föld megemelkedett, pajzsként lépett elénk, felfogván a férfi támadását. A menetszél hátralibbentette a csuklyát Sarah fejéről, így láthatóvá vált szőke, gyűrűgöndör haja, mely szép, finom vonású arcát keretezte. Ellenfele dühösen felmorrant, majd újból támadott - ezúttal saját maga indult meg felénk, maga elé tartván a szikrázó botot.
Nővérem nem vesztette el a hidegvérét, felegyenesedett, majd egy könnyed intéssel összeomlasztotta földből épített védőpajzsát. A kisebb-nagyobb darabokat két tenyerébe fogta, és pár apró, gyengéd gyúrással lándzsát formált. A Mellényes hiába váltott futóléptekre, ahogy Sarah elé érve ütésre emelte a fegyverét, nővérem feje fölé tartotta a lándzsát, és kivédte a támadást. Rémületemben az ajkaim elé kaptam a kezem, és pár lépésnyit elhátráltam. Az orrom előtt pillanatokon belül test-test elleni küzdelem bontakozott ki, és fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék a nővéremnek.
Sarah végül előnyére fordította a meccset egy övön aluli rúgással, győzelmét pedig egy, a tarkóra mért csapással koronázta meg, amitől a férfi eszméletlenül hullott a lábai elé. Nővérem kisöpörte arcából szőke fürtjeit, messzebbre rúgta a férfi mellől a fegyverét, majd egy elegáns mosollyal a kezét nyújtotta nekem. Megragadtam, mintha az életem függne tőle, és egy utolsó pillantást vetve eszméletlen támadónkra már rohantunk is tovább a folyosón. A nővérem által megidézett indák megkötözték, fogságukba ejtették a Mellényest, lelassítván ezzel a szabadulását, amint egyszer magához tér.
Egy gondolat nem hagyott nyugodni.
- Ne aggódj érte, egy kis fejfájáson kívül más panasza nem lesz, amint magához tér - törte meg a csendet némi hallgatás után a nővérem, mire halvány, értő mosolyra görbült a szám. Sután biccentettem. - Nézd csak, az lesz az!
Egy ajtó tűnt fel előttünk; az egyetlen, mióta behatoltunk erre a helyre. Furcsának találtam, hogy egyetlen őr sem védte a helyet, de csak akkor kezdtünk el mindketten gyanakodni, amikor nővérem érintését követően az ajtó varázsütésre kinyílt. Tompa, kékes fény szűrődött ki bentről, ami arra ösztönzött, hogy mélyebben az arcomba húzzam a csuklyám. Követtem Sarah-t a tágas, ablaktalan terembe, melynek közepén egy kör alakú kút állt. Körülbelül a derekunkig ért, az oldalán vastag, fakó indák futottak körbe a pereme vonaláig, melybe számunkra ismeretlen nyelven rúnákat rajzoltak. Vize tiszta volt, áttetsző, a kút mélyét azonban nem engedte láttatni Mindketten megbabonázva figyeltük a fénylő víztükröt, a kék derengést, mely a terem közepéből felfelé szállt. Ahogy követtem a tekintetemmel, megpillantottam a szoba egyetlen ablakát a mennyezeten; a csillagok és a hold fénye pont megvilágították a kutat.
Hallottam nővéremet vágytól terhesen felsóhajtani.
- Megtaláltuk, Ai! Ez a Varázskút...
Tett egy kis lépést felé, azonban egyből megtorpant; mindketten mozdulatlanná dermedtünk, odakintről ugyanis szapora lépteket hallottunk.

Asagi egy kiáltással kiütötte az utolsó Mellényest is, majd fáradtan, fájdalmasan sziszegve kirázta görcsbe merevedett öklét. Büszke pillantással végigmérte a földön kiterült, nyolc támadót, s tekintete végül az egyik fegyverén pihent meg. Lehajolt, hogy felvegye, de amint meg akarta érinteni, a fél méteresre összement bot megrázta a tenyerét. Felszisszent, elrántotta a fegyvertől a kezét, majd egy dühös pillantással felegyenesedett a férfi mellől. Már épp tovább indult volna, amikor meglátott valami fényeset a földön...

Második emlék (A varázskút)

Mindketten bűvkörébe kerültünk a kútnak. Hosszú perceknek tűnt az a néhány pillanat, míg a látványba belefeledkezve, földbe gyökerezett lábakkal álldogáltunk. Sarah tért először észhez, sietve bereteszelte magunk mögött az ajtót, majd a vállaimnál fogva közelebb tolt a kúthoz. Kettőnk zihálásán túl hangokat hallottam, édes, gyermeki kacagást, mely egyből elnémult, ahogy közelebb értünk. Sarah féltérdre ereszkedett, szemügyre vette a kút oldalán felfutó rúnákat.
- Ez egy üzenet a kút szellemétől - szólalt meg némi töprengés után. Odaléptem hozzá, és szemmagasságba hajolva, kíváncsian szemügyre vettem az írásjegyeket.
- El tudod olvasni?
- Azt hiszem, kínaiul íródott.
Sarah végighúzta ujját a kút kövébe vésett jeleken, majd fennhangon olvasni kezdte a szöveget. Egy szót sem értettem belőle, így a kedvemért rögtönzött hozzá egy sajátos fordítást is.

"Ki, e kutat megérinted,
kiválasztottja leszel a természetnek.
Ám utad végén felelned kell,
ha a választ meglelted."

- Legalább valami rím lehetne benne... - fintorogtam. Nem hallottam még a kínai nyelvről. Mikor később megkérdeztem Sarah-t a törzsükkel kapcsolatban, azt felelte, hogy a legelső, ősi dimenzió lakosai, egy országot alkotnak valahol Keleten. Egy császár megszólítású halandó vezeti őket. Abban a világban híresek a piacukról, a kereskedelmükről és a teáikról. Népszokásaikat Essëa minden táján ismerik és tisztelik.
Sokat hallottam Essëa világáról. Állítólag az a dimenzió az Ősanya, belőle jött létre az összes többi, és a világunk csak Essëa létezése miatt maradhatott fenn. Ninquissë, az én szülőföldem, kietlen és kopár pusztákból, zord, havas hegygerincekből áll. Az időjárás nagyon szeszélyes, a tél és a tavasz rendszertelenül váltják egymást. Az itt élő mágusok erejét a tejút táplálja, mely éjjel-nappal tisztán kivehető az égbolton. A nagymamám azt mesélte, a tejút egy időtlen energiaforrás, mely az emberi érzésekből táplálkozik, és az összes dimenzióban megtalálható. Essëa táplálja, s ez a kapocs a világok közt. Ha a tejút nem lenne, a Kapuink semmit sem érnének.
Kicsit messzire kalandoztam. Gondolataimból Sarah hangja ébresztett fel.
- Fogd meg! - Azzal a kezembe nyomta a köpenyét, és könyék fölé tűrte hosszú ingujját. Bátran kihúzta magát, majd áthajolt a kút peremén és szembenézett önnön tükörképével. A kör alakú tálka csordultig volt kéklő, halványan fénylő vízzel. Letekintve Sarah-t tátongó, végtelen mélység fogadta, szinte beleszédült. Szőke hajzuhataga végigkarcolta a víz felszínét, s a tincsek nyomán apró hullámok fodrozódtak. A kút reagált a közelségünkre, a cseppek hangosan kacagtak örömükben. Nevetésük édesebb volt száz nimfa nevetésénél, és olyannyira csábította hiú lelkünket, mint megannyi arany csilingelése.
- Mit tegyünk? – kérdeztem tétován. Megnyaltam kiszáradt ajkam, majd nagyot nyeltem, hogy enyhítsem torkom szárazságát. Kívántam a vizet, jobban, mint bármi mást.
Nővérem összeráncolta a homlokát, ajkai és szemei penge vékonyra szűkültek, majd egy elszánt mozdulattal a kút mélyére nyúlt. Érintése nyomán erős, kék fény izzott fel, belevakított mindkettőnk szemébe. Felgyülemlő könnyeim közt elmosódott Sarah kút fölé görnyedő alakja. Behunyt szemekkel, rendületlenül keresgélte a medálokat, arcán ugyanazok a gondterhelt, kemény vonások ültek, mint mindig, mikor elmélyülten koncentrál valamire. Hangokat hallottam, mintha a kút lelke suttogva édesgette volna őt egy számomra ismeretlen, idegen nyelven. Olyan volt, mintha meg akarná őt győzni valamiről, mert a következő pillanatban Sarah teste ellazult, vízbe mártott jobbja abbahagyta a keresést, vonásai megszelídültek, s még az ajkai is mosolyra görbültek. Emlékképeket látott, múltja édes darabkáit arról az időről, mikor édesanyjával kettecskén éldegéltek egy szegény kis faluban, vagy amikor a Mestere magához vette és megkezdte a kiképzését. Az együtt töltött, szép hónapok mint a víz fodrozódása keltette hullámok, átjárták a lelkét.
Úgy festett a derengő, kék fénnyel ölelkezve, mint egy tennyo, egy földre szállt, égi tünemény.
Sarah a kút minden egyes szavát tisztán értette, a lelkéről olvasta az édes, mennyei hang kérdéseit.
- Miért harcolsz? - zengte az ismeretlen, női hang. Sarah nem felelt.
- Miért harcolsz? - ismételte meg a kút szelleme.
Csodálatom jeges rémületbe csapott át, amikor a kék fény eltűnt, a hangok elnémultak és Sarah arccal előre a kútba bukott. Szőke tincsei elterültek a víz felszínén, arcát, összepréselt ajkait és szemeit makacsul egyre mélyebbre fúrta.
- Jóvá szeretném tenni egy múltbéli hibámat! Fel akarok támasztani valakit, aki az én bűnömből távozott el közülünk!
A kút nem felelt. Sarah folytatta.
- Vissza akarom adni egy gyermeknek az édesanyját! Kérlek, segíts nekem!
Sarah mintha kívülről látta volna magát. Kéklő fényben lebegett, a kút mélyén, egy biztonságos, kedves és meleg helyen. Érezte, hogy csupa béke és szeretet veszi körbe. A hang, mely szólította, gyermekek nevetésére hasonlított, és egyenesen a lelkéből üzent a számára.
- Ki dönti el, hogy ki bűnös és ártatlan, ki érdemel halált és életet? - A kút szelleme barátságos, érdeklődő hangon szólt hozzá.
- Nem én! Nem mi, emberek - Sarah a hang forrását kereste, nem jött rá, hogy a saját szívéből ered. - Parancsba kaptam, hogy végezzek egy bűnössel, egy nővel, egy édesanyával, és én, mint ostoba bábu, szó nélkül követtem a felettesem. Honnan tudhattam volna, hogy pont Asagi...
- Az emberi önhittség magabiztossággal társulva a legveszélyesebb fegyverré válhat - vágott közbe a hang. Hirtelen minden elsötétült Sarah körül, és a nő érezte, hogy fogytán a levegője. A torkához kapva fuldokolni kezdett. - Ezt jól jegyezd meg utazásaid során; Sarah, a Lángok kapujának őrzője!
Csak néhány szívdobbanásnyi pillanat telt el, míg két nyújtott lépéssel Sarah mellett termettem, megragadtam a vállát és kirántottam őt a kútból. Szőke tincsei az arcához tapadtak, ajkaival széles ó-t formálva kapkodott levegő után, szemhéjai felpattantak. Meleg, zölden ragyogó szemei most csodálkozást tükröztek, ahogy találkozott a tekintetünk. Mellkastól fölfelé teljesen elázott.
-  Mi történt? – kérdezte tőlem kábultan, mire én tétován megráztam a fejem.
- A kút… beszélt hozzád érthetetlen nyelven. Aztán hirtelen elcsendesedett minden, te meg majdnem beleestél – foglaltam össze az elmúlt percek történéseit. Szorosan a karjaim között tartottam őt, miközben elhúztam a varázskúttól.
- Nem a kút volt… - rázta meg a fejét. – A kút szelleme, legalábbis azt hiszem. Különös, de minden szavát tisztán értettem. Arról faggatott, miért van szükségem a medálra. Éreztem, ahogy letapogatja a lelkem…
Szétnyitotta eddig görcsösen ökölbe szorított markát, melyben egy aranyból készült, kör alakú medál pihent. Formája lapos, súlyra nehéz, átmérője alig lehetett több fél arasznál. Középről induló, csillag minta díszítette, melynek csúcsai elvesztek a kettős szegély ívében. Színre az anyagára ütött, azonban egy árnyalatnyit sötétítettek az összképen a barna díszítőelemek. Hiába pihent évezredek óta a kút mélyén, tapintásra langyosnak tűnt, mintha egy belső erő folyamatosan melegen tartaná. A medál hátuljába idegen nyelven a következőt vésték: THE GATE OF FLAMES
- Dö gét of flémsz – olvasta ki nővérem a szavakat. - Essëa-i nyelven írták: „a lángok kapuja”, szabad fordításban.
- Megkaptad a tüzet? – hitetlenkedtem, majd nevetve megragadtam Sarah vállát, s örömittasan elismételtem. – Tiéd a tűz!
Sarah nem viszonozta az örömöt, csendre intett az ajtó felé nézve. Egy büszke, boldog mosoly azért átsuhant az arcán, mielőtt még a köpenye zsebébe csúsztatta volna a medált. Tudta, hogy kevés időnk van, így sürgetőn, minden kérdésem és ellenérzésem megelőzve a kút felé tolt.
- Figyelj, Ai, bíznod kell magadban és a szándékaidban! Ha a célod tiszta, gond nélkül meg fogod kapni a saját medálodat.
- De…! – tiltakoztam volna rémülten, ám parancsoló tekintete belém fojtotta a szót.
- Akkor bízz bennem!
Ez a verzió valahogy jobban tetszett. Végiggondoltam a látottakat, hallottakat, majd aprót biccentve arra jutottam, Sarah még egyszer sem okozott csalódást nekem. Szó nélkül, engedelmesen a kúthoz léptem, oda, ahol az előbb még a nővérem állt. Vettem egy mély levegőt, párszor elismételtem magamban, hogy minden rendben lesz, majd jobb kezemmel a vízbe nyúltam. Újból kéklőn derengett. Nyugtalanul kutattam a mélyben, már egészen vállig benne voltam, ám ujjaim sem az alját, sem a medált nem lelték. Kezdtem feladni, amikor a fény felizzott, szinte elvakított. Sarah az arca elé kapta az alkarját és elfordult, én pedig azt éreztem, zuhanok.

A következő emlékhez kattints a képre!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés