Harmadik emlék (Ai kívánsága)

Felnyitottam a szemem. A kút mélyén kéklő sötétség fogadott. Nem láttam mást, csak alaktalan, szürke árnyakat - egyikük egész közel suhant el tőlem balra, kellemes, meleg hullám érintette meg a kezem. Kaptam levegőt, mégis fuldokoltam; szomjaztam az oxigént, hiába töltötte el újra és újra a mellkasom.
- Mit keresel? – szólított meg egy bársonyos, női hang a víz mélyéről. Nem tudtam, mit feleljek, némán tátogtam csak, torkomon egyetlen hang sem jött ki. – Mit keresel? – ismételte meg türelmesen. Hangja a patak folyásának kacér csobogását idézte, kisgyermekek nevetését az árvaház előtt, karácsony hajnalán. Egész testemben átjárt a hideg, lelki szemeim előtt elfelejtett, gyerekkori emlékképek villantak fel a pajtásaimról, Danielről és a nővérekről. Egyre kevésbé kaptam levegőt, fuldokolva próbáltam kirántani a karom a kútból, de mázsás súlyúvá nehezedett, nem bírtam megmozdulni. Akkor és ott egy voltam a vízzel, egy a kúttal és egy annak szellemével.
- Mit keresel? – faggatott egyre türelmetlenebb, keményebb hangon az előbb még szelíd nevetés. Érzékeltem, hogy Sarah felém lép, de a kút kék fénye védőfalként emelkedett közénk. A rémülettől összeszorult a szívem, elgyengültek a térdeim, azt hittem, ott menten összeesem – a karom nem tudtam kihúzni, a medálnak pedig nyoma sem volt. Az emlékképek egyre gyorsabban pörögtek a fejemben, míg a hang most már dühösen kántálta a kérdését. „Mit keresel?”

Az emlék lassan megelevenedik előttem, tisztán tükröződik a kék derengésben: torz hóemberek olvadnak az udvaron; kedves, karácsonyi nóta szól a kandallóval fűtött, árvaházi társalgóban. A hálótermekben már sötétség honol, Hold Apó sugaraival  egymás mellett sorakozó ágyakon békésen alvó gyermekek arcát cirógatja, fejük felett angyalok őrzik az álmot. Félig leégett gyertya az asztalon, fényénél két gyermek cinkosan egymásra mosolyog. Hétéves-forma kisfiú, rövid, barna hajkóccal, fennhangon mesét olvas éppen, mellette fehér hajú kislány pillog rá kíváncsian. Az álommanó végül győzedelmeskedik, a hajnal összebújva találja őket. Változik a jelenet, lehull az utolsó levél a fáról, Nővérek lapátolják a havat, majd kibimbódzik az első virág az öreg tölgy legmagasabb ágán. Két kamasz ül az ágyon, az egyik egyre odébb húzódik, menekülne, a másik követi: a fiú győz, titkos csókjuk édesebb, mint a reggelire tálalt mézes kenyér - gyógyír kettejük sebzett szívére. A kép fodrozódik, míg egybe nem olvad a víztükörrel.

- Őt! – sikítottam a könnyeimmel küszködve, mintha nem is az én hangom lenne. Daniel hiánya jobban fájt, mint valaha. – Őt keresem! Őt! Őt!
Csobbanást hallottam,  a csuklya a fejemre tapadt, a köpenyem derékig elázott, a végtagjaim húztak lefelé, míg a testemet fagyos késként szurkálta a hideg. Két erős kéz ragadott meg a nadrágövemnél fogva, majd egy nagy rántás után éreztem az arcomat csiklandozó levegőt. Elszakadtam a kút vizétől, s úgy kaptam levegő után, mintha órákig nem jutottam volna hozzá.
- Az ördögbe, titeket egy percre sem lehet magatokra hagyni?! – csattant fel Asagi közvetlenül mellettem, miközben fürge ujjak sietve megszabadítottak átázott köpenyemtől.
- Most éljük lázadó korszakunkat – felelte Sarah monoton, színtelen hangon, lebontva magáról saját, száraz köpenyét, melyet sietve rám terített. – Később elmagyarázom, de most menj a kúthoz és vedd ki a harmadik medált! – utasította Asagit ellentmondást nem tűrő hangon.
Fiatalabb nővéremnek esze ágában sem állt tiltakozni, szó nélkül átbillentett Sarah karjaiba, majd eltűnt a látókörömből. Arra lettem figyelmes, hogy a szárítgatás közben testvérem az ujjaimat feszegeti. Csak most éreztem meg a tenyeremben szorongatott, kemény tárgyat. Sarahéhoz hasonlóan lapos, kör alakú medál lapult az ujjaim között, alig fél arasznyi. Tömör ezüstből készült, súlya mégis könnyű, alig nyomhatott pár grammot. A medál kettős szegélyébe két, az átmérővel párhuzamos, tőle egyenlő távolságra lévő egyenes vezetett, a középpontban apró, ametiszt kő ragyogott. A medál hátulján a következő felirat állt cifra, kacskaringós betűkkel: THE GATE OF HEAVENS
- Dö gét of hevönsz – olvastam ki tétován a szavakat, mire nővérem gondolkodóba esett.
- Az ég… Nem, talán inkább A Fellegek Kapuja – felelte elmélázva, majd halkan suttogva hozzá tette. – Az egyik legritkább erő, Ai. A levegő.
Egészen más szemmel forgattam meg az ujjaim között a medált, majd Sarah sürgetésére a köpenyem belső zsebébe rejtettem. Az anyagon át is éreztem kellemes, hűvös bizsergését. Asagi akkor rántotta ki a fejét a kútból, amikor talpra kecmeregtem. Nyakig elmerült benne, úgy hallgatta, s úgy felelt a kút szellemének. Kéklő, vizes tincseit hátracsapta, fogai között ezüst láncon egy fehérarany medál csüngött. Közelebbről nem láthattam, mert sietve a zsebébe gyűrte, míg levegőért kapkodott.
- Mondott neked valami újat? – fordult hozzá Sarah, miközben felsegített a földről. Asagi gondterheltnek tűnt, arcán megkeményedtek a vonások, tekintete révetegen meredt maga elé, csak a keze járt gyorsan, ahogy ráhúzta a cipzárt a mellzsebében nyugvó ékszerre.
- Arról faggatott, miért kell nekem az erő, aztán elmagyarázta, hogyan tudjuk összehangolni a medállal a lelkünket – felelte félvállról. Azt mindannyian tudtuk, hogy a medálok nagy erővel ruházzák fel a hordozóikat, ám teljesen csak akkor adják át magukat és ismerik el gazdájuknak a halandót, ha az összehangolja vele a lelkét. Ennek módjára hosszú éves felkészülésünk és kutatásaink során sem sikerült rájönnünk, így mindketten megörültünk Asagi szavainak. – Északra kell mennünk, az úti cél Eithel.
Az ukázt mindketten megértettük, ahogy azt is, mennyire sürget minket az idő. Betörni a Főhadiszállásra kész öngyilkosságnak tűnt, ám most, hogy mindhármunknál ott a medál, bátran néztünk szembe a veszéllyel, mely sokkalta gyorsabban közeledett, mint hittük.

- Mit tudunk Eithelről? - kérdeztem nővéreimet kifelé menet, miután mindhárman megszereztük a magunk medálját, és elindultunk megkeresni a Főhadiszálláson lévő Kaput. Egyszerűbbnek tűnt, mint ép bőrrel kijutni innen és elmenekülni a legközelebbi átjáróhoz. Ha már bent vagyunk, miért ne vehetnénk kölcsön egy ittenit?
- A tündék nyelvén azt jelenti forrás, tó. Az Élet és Halál közti határ dimenziójában, Rénában található, ahol minden mozdulatlan és örök. A Nen táplálja, az a folyó, melyen a lelkek haláluk után átkelnek - felelte Sarah egy levegővel, mintha tankönyvből olvasná. Érdeklődve hallgattuk a meséjét. - Azt a világot Sephirius, egy több ezer éves szörny felügyeli, ő ügyel az élet és a halál egyensúlyára, és ő dönti el, ki mire hivatott.
Asagi megborzongott.
- Szörny?
- Nem ember, de nem is démon. Mindenre képes, mi józan ésszel felfogható. Minden istennél hatalmasabb - Nővérem komoly vonásait lassan megtörte egy szelíd mosoly. - Legalább is ezt mesélik. Még sosem találkoztam vele...
Kíváncsi voltam, milyen személyiség lehet valaki, aki mindennél és mindenkinél nagyobb e bolygón. Míg a sötét folyosón tapogatózva előre siettem megkeresni a helyes utat, Sarah halkan Asagihoz szólt anélkül, hogy egyáltalán egy pillantást vetett volna rá.
- Rajta, elő vele!
A lány értetlen pillantást vetett rá.
- Miről beszélsz?
Sarah halványan rámosolygott: a mosolyában benne volt minden, amitől azonnal megfagyott körülöttük a levegő.
- Tudod te jól... Nem a tiéd, mégis ott őrzöd a köpenyed zsebében.
Asagi reflexből odakapott, majd tudván, hogy már felesleges rejtegetnie, duzzogva elővette az ezüst ötvözetű gyűrűt, amit az egyik legyőzött Mellényestől tulajdonított el. Tétován Sarahnak kínálta, aki egy fürge mozdulattal kikapta a kezéből, és a gyér fény felé tartva szemügyre vette.
- Ellenségeink vagy sem, nem bánhatsz tisztességtelenül másokkal. A lopás gonosz és erkölcstelen dolog! - feddte meg Asagit, aki egy pillanat alatt felhúzta magát fogadott nővére kioktató hangszínén.
- És a mi életünket elvenni talán nem erkölcstelen dolog?! - vágott vissza suttogva. Egyikük sem akarta, hogy felfigyeljek a szóváltásukra. Sarah egy elegáns mozdulattal visszapöckölte neki az ékszert.
- Szóval úgy emelkedsz felül rajtuk, hogy lesüllyedsz a szintjükre? Érzed az ellentmondást, ugye? - vetett még egy pillantást a húga tenyerén tartott gyűrűre, majd undorodva elfordította a fejét. - Szabadulj meg tőle, Asagi! Gonosz egy dolog.
Azzal felzárkózott mellém, magára hagyva húgát, ki pillantását az ékszerről lassan kettőnk hátára szegezte. Néhány pillanatnyi gondolkodás után hanyagul megrántotta a vállát, és egy észrevétlen mozdulattal visszacsúsztatta az ékszert a belső zsebébe. "Hazafelé majd visszaadom neki. Addig is, egyszer még jól jöhet."

II. fejezet: Az első lépés
Negyedik emlék (Lélekrezonancia)

Mindannyiunkat elvakított a fény, ahogy átléptünk a Kapun. Sietnünk kellett, néhány Mellényes leleplezte a tervünket, és megpróbáltak az átjáró előtt elénk vágni. Szerencsére Sarah és Asagi feltartották őket, míg én betápláltam az úti célt, és mire az erősítés beért minket, már átugrottunk a Kapun. Sosem szerettem a Dimenzióváltást; láthatatlan erők tépték, marcangolták a testem, elvesztem a gravitáció és a fizika törvényei közt, gyomromat felkavarta a repülés és a rázkódás. Sarah szerint maga a táj utazás közben gyönyörű, de nekem még egyetlen egyszer sem sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem. A földetérés is mindig kellemetlenre sikeredett, egyszerűen nem tudtam megszokni.
Asagi szorosan fogta a karom, így amikor megéreztem a lábam alatt a talajt, nem pottyantam a fenekemre, csak egyensúlyomat vesztve a nővérembe kapaszkodtam. A fülem bedugult, a gyomrom visszazuhant a helyére, s akaratlan levegő után kaptam. Megfájdult a fejem.
- Ai, kinyithatod a szemed - hallottam Sarah hangját magam mögött felcsendülni, és nemsokára megéreztem meleg tenyerét a vállamon. Tétován kinyitottam a szememet. Elkápráztatott a látvány.
A felhők felett álltunk, talpunk alatt leheletnyi fátyol képezte a talajt, mely besüppedt súlyunk és lépteink nyomán. Kékség terült el messze a horizonton, melyet itt-ott tömött felhők tarkítottak. Ahogy lepillantottam, barna pacákkal tűzdelt, végtelen óceánt láttam - a Földet. Káprázattal figyeltem, hogyan sodródnak tőlünk karnyújtásnyira a felhők e tiszta birodalomban, és elindultam Sarahék után, a végtelenségbe. Előttünk nagy, pompás üvegpalota magaslott, egyszerűsége miatt szinte beleveszett a tájba. Kristályfalait széles ablakok díszítették, nyitott kapui hívogatón tártak felénk; mintha pontosan tudták volna, hogy jövünk, egyenes és szabad út vezetett az épület felé.
- A fogadóbizottság? - szólalt meg elsőként Asagi, tekintetét az alattunk elterülő tájról a palotára emelve. - Túl csendes itt minden...
Sarah egyetértőn bólintott, de csak annyit mondott:
- Legyetek résen!
Úgy is tettünk, mégis váratlanul és felkészületlenül ért minket, amikor a fejünk felett felcsendült egy idegen férfi hangja. Alig léptünk be a palota ajtaján, máris beszélni kezdett hozzánk. Nem értettem, mit mond, számomra ismeretlen nyelvet használt, de tudtam, hogy hozzánk szól. Feltámadt a szél, elsodorta alólunk a tiszta bárányfelhőket, helyettük esőfelhők borították el a talajt. Hirtelen minden sokkal sötétebb lett.
- Békével jöttünk! - szólalt meg Sarah a közös nyelven, tekintetével a hang forrását kereste.
- Szerinted egy ilyen sablonos szöveg beválik egy szörnynél...? - feleselt Asagi.
- Már vártalak benneteket. Csak bátran, gyertek beljebb! -csendült fel a közvetlen közelünkben egy férfi mély baritonja. Szavaiból kihallatszott, hogy csak töri a közös nyelvet. Asagival kérdőn összenéztünk, de Sarah nagy, nyújtott léptekkel átvágott az előcsarnokon. A palota nem volt túl széles, sokkal inkább magasra nyújtózott. Középen, a tágas előcsarnokból kétoldalú lépcsősor vezetett fel a korláttal körülvett, magasabb emeletekre - az egyiknél egy fiatal férfi állt, hosszú, hófehér haja földig ért, s ahogy előre dőlt, láthatóvá váltak a haját díszítő, ezüstös fonatok. Elülső tincseit hátrafogta a tarkójára, laza frufruja kétoldalt hosszabbra nyúlt, markáns keretet adva nemes vonásainak. Hajtengere alól elővillant ékszerekkel díszített, hegyes füle.
Nem hagyta, hogy sokáig gyönyörködjünk benne, ellökte magát a korláttól és szapora léptekkel lefelé indult. Léptei nem csaptak semmilyen zajt sem - később jöttem csak rá, hogy azért, mert mezítláb járt. Egy kezemen meg sem tudtam számolni, hány réteg ruhát láttam rajta: nyúlánk, karcsú alkatát egy, a derekára kötött, széles, mélykék kendővel emelte ki, leszorítva sötétlila, piros szegélyű derékköpenyét, mely lazán lógott a csípőjén; elővillant alóla szürkéskék nadrágja. Felül inget viselt, amit teljesen befedett sötétlila mellénye. Aranyból kovácsolt vállvédőt és vászon-alkarvédőt viselt, jobb vállán átvetve szürke köpeny lógott le róla a földre, szabadon hagyva bal vállát és a háta egy részét. Ahogy őt néztem, hirtelen fázni kezdtem.
Megállt a lépcső alján, ametiszt színű szemeivel érdeklődve fürkészett minket. Nem tűntünk többnek csapzott, fáradt utazóknál, Sarah mégis olyan elegánsan és alázatosan hajolt meg, hogy a férfi gondolkodás nélkül viszonozta a gesztust - ahogyan mi is, miután nővérünk célzón ránk villantotta maró tekintetét.
- A nevem Sephirius, ez pedig Eithel, az én égi birodalmam - egyenesedett fel, hátrasöpörve a válla mögé egy fehér hajfonatot. Leplezetlenül végigmértem. Nem tűnt ijesztőnek, inkább keltette egy vonzó, fiatal nemes benyomását. Nehezemre esett elhinni, hogy ő tényleg egy több ezer éves szörnyeteg.
Észrevette, hogy figyelem, ugyanis szelíd mosollyal rám pillantott. Mintha olvasott volna a gondolataimban, rám kacsintott - a gesztus először meghökkentett, aztán zavartan lesütöttem a tekintetem.
- Nincs materiális testem, minden, ami előttetek áll, csak illúzió. Olyan formában jelenek meg, ahogy kedvem tartja. Éhező koldus, gyámoltalan csecsemő, táncoslány vagy épp nemes... csak maszk csupán, mellyel torz külsőmet fedem.
Míg mesélt, nagy ívű körben járt körülöttünk. Sarah hozzám hasonlóan a földet nézte, Asagi viszont le sem vette róla a pillantását. Nem bízott benne, ez még Sephirius számára is egyértelmű volt, láttam azonban rajta, hogy egy kicsit tart is tőle. A férfi megállt Asagi előtt, pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd másik nővéremhez lépett, és az álla alá nyúlva egy gyengéd mozdulattal felemelte a fejét. Sarah megigézve fúrta méregzöld szemeit az ametiszt szempárba.
- Culda nárië, az aranyló, vörös lángok leánya. Tökéletesen illik hozzád az elem, amit a Varázskút adott. Mit birtokoltál eddig?
Sarah lehúzta jobb kezéről a kesztyűt, Sephirius pedig gondosan két tenyerébe fogta a lány kezét. Sarah kézfején lapos, smaragdzöld kristály ragyogott, felső rétegként a bőrébe ivódva. Fénye haloványan pislákolt, fogytán volt már az ereje. A férfi alaposan szemügyre vette.
- Uralod a földet - közölte nővérem kezét forgatva. - De az erőd kezd elfogyni, a kristály lassan eléri határait. Szeretnéd, hogy feltöltsem?
Nővérem arca felderült, de visszafogta az örömét, és csak lelkesen bólintott egyet.
- Nagyon hálás lennék! De kérlek, gondolj a húgaimra, segítsd először őket. Ai számára ez lesz az első...
Minden szempár rám szegeződött, és ettől valamiért nagyon zavarba jöttem. Első alkalomról beszélni egy mindent megélt férfi előtt... valahogy túl kínosan jött ki. Sephirius azonban nem zökkent ki, csak értőn bólintott egyet, és elengedte nővérem kezét, aki egyből visszahúzta a kesztyűjét.
- A Lélekrezonancia nem könnyű, főleg nem elsőre. Teljes összhangba kell kerülnöd egy rajtad túlmutató erővel - magyarázta, miközben lassan elém lépett.
- Hogy működik, mit kell csinálnunk?
- Szembe kell néznetek az erővel, amit birtokolnátok. Le kell győznötök, meg kell ölnötök, hogy aztán bennetek szülessen újjá.
Fásultan összenéztem a nővéreimmel. Nem hangzott egyszerűnek, legyen szó akár a levegőről, akár a tűzről, akár... Ekkor jöttem rá, hogy Asagi medálját még nem is volt alkalmunk megnézni. Kíváncsi voltam, hogy neki milyen erőt szánt a kút, de Sephirius meséje a lélekrezonanciáról akkor és ott elvonta a figyelmemet.
- Olyan, mint a megtisztulás? - kíváncsiskodott Asagi.
- Nem feltétlenül. Ha a medál azt követeli, természetesen igen, de vannak sötétebb erejű medálok, melyek birtoklásához pont, hogy torzulnia, korcsosodnia kell a lelkünknek - Itt a kelleténél egy hosszabb pillanatig felejtette a tekintetét Asagin, végül háttal fordult nekünk és az emelet felé intett. - Teljesítem a kéréseteket, de előbb pihenjetek le. Érezzétek otthon magatokat nálam, Sarah, Asagi és Ai!
Mindhárman összerezzentünk. Asagi azonnal hozzám hajolt, megragadta a karom és a fülembe súgva azt kérdezte, mégis honnan tudja ez a fickó a nevünket. Tétován megráztam a fejem, majd Sephirius invitálását követve elindultunk az emeletre. A legfelső szinten, közvetlenül a kilátóterasz mellett kaptunk egy nagy, közös szobát, benne egy óriási medencével, amiben fürdőzhettünk - volna, megtölteni azonban elfelejtették. Sarah szerint ezzel akarják tesztelni az erőnket és azt, mennyire vagyunk képesek használni a medálok erejét anélkül, hogy összehangoltuk volna velük a lelkünket.
- Játszani akarnak? - Asagi hátrasöpörte a szemei elől a frufruját. - Hát akkor játsszunk!

A következő emlékhez kattints a képre!

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés