Ötödik emlék (Sephirius)

- Hadd nézzem, hadd nézzem! - próbáltam lábujjhegyre magasodni, hogy megpillanthassam Asagi válla felett a medálját. Sarah szaktudón hümmögött, míg fiatalabb nővérem megmutatta nekünk, mit halászott ki a kútból.
- Dö gét of... szísz? - Asagi összekaparta minden tudását, hogy lefordítsa a medálon lévő feliratot. - A tengerek kapuja? Ez olyan.... - kereste a megfelelő szavakat, majd csalódottan annyit mondott: - gáz.
Vigasztalón megveregettük a vállát.
- Szerintem tök menő! Gondolj bele, te vagy minden vizek úrnője!
- A kis hableány... - szúrta közbe Sarah, elfojtva a nevetését.
Nem úgy tűnt, hogy Asagit meghatja a törődésünk. Durcásan megvonta a vállát, majd az üres medencéhez lépett, hogy vízzel töltse meg azt. A magasba tartotta a medált, majd két keze közé fogta úgy, hogy a hüvelyk- és mutatóujjai összeérjenek. Ahogy kinyújtotta maga elé a tenyerét, a medálból víz tört fel, és az üres medence pillanatok alatt megtelt jéghideg vízzel. Lelkesen nevetve megtapsoltam a mutatványt, így Asagi rájátszott még egy kicsit; kicsapta oldalra a bal majd a jobb karját, egy-egy hullámnyi vízsugárral elárasztotta a padlót; szökőkútként tört fel intése nyomán a víz, cseppjei a szoba fényében szikrázva repültek szanaszét.
Sarah megcsóválta a fejét, majd az ajkaihoz érintette a saját medálját, és féltérdre ereszkedett a medence mellett. Belelógatta a kis ékszert az Asagi által feltöltött medencébe, amitől a víz szép lassan gőzölögni és bugyborékolni kezdett. Én csak ültem és figyeltem a show-t; mire a végére értek, volt egy hatalmas és forró fürdőnk. Semmit sem tehettem, hogy segítsek, így csak a helyemen ülve figyeltem, nővéreim hogyan szabadulnak meg piszkos ruháiktól, és vetik bele magukat a vízbe, míg végül Asagi engem is berántott.

Jól esett újra játszani egyet velük. Nyakig merültünk a forró vízben, beszélgettünk, viccelődtünk, Asagi még arra is vetemedett, hogy megpróbált a víz alá nyomni minket - engem ugyan sikerült, de Sarahnál ő húzta a rövidebbet. Végre önfeledten nevethettünk és pihenhettünk egy kicsit. Amikor kiszálltunk a medencéből, mindannyian kimerültnek és gyengének éreztük magunkat. Ruha nélkül borultunk a puha paplanok közé, Asagi kérdés nélkül bedőlt mellém az ágyba, és a takaró ölelése alatt szinte egyből elnyomott minket az álom. Sarah még készülődött, kibontotta a fürdés idejére felkötött, szőke haját, puha kefével átfésülte, levetette koszos ruháit és a kölcsönbe kapott, friss és tiszta hálóruhák egyikébe bújt. Levetette ékszereit, a nyakába akasztotta a medálját, majd halkan kilépett az erkélyre.
A korlátnak dőlve egy rövidre nyírt, mohazöld hajú fiatalember várta. Nyitott mellényt és hanyagul megkötött nadrágot viselt, mely alól kivillant fakó kockákkal keretezett, hófehér csípőcsontja és apró köldöke. Talpával megdörzsölte a térdét; nem viselt cipőt. Ahogy hátranézett a válla felett és megpillantotta Saraht, ajka ravasz mosolyra görbült. Ő viszonozta a gesztust és közelebb lépve megtámaszkodott mellette a korláton. Tekintete messze nyújtózott a sötétbe borult, kéklő fenéken, mit mint a katica pöttyei, úgy borítottak a fénylő csillagok. Egy darabig némán álldogáltak egymás mellett, Sarah a táj szépségében, a férfi pedig benne gyönyörködve, míg végül egyikük megtörte a csendet.
- Minek köszönhetem ezt az alakot?
A férfi elmosolyodott.
- Tudom, hogy beindít a hosszú haj. Korábban alig bírtad visszafogni magad, nehogy a karjaimba vesd magad... Gondoltam, megkönnyítem a dolgod.
- Ó, ki kell, hogy ábrándítsalak - felelte dacosan a nővérem, mosolyát leplezve. - Utálom a hosszú hajat! Biztosan valami káprázat vakította el a szemed. Túl régóta élsz itt fent, az oxigénhiány megártott az agyadnak...
Erre már mindketten elnevették magukat, majd egy darabig újból csend telepedett közéjük. A férfinak vakmerő gondolata támadt, s egy elszánt mozdulattal Sarah tenyere köré kulcsolta az ujjait, befedve kézfején a haloványan pislákoló smaragd kristályt. A nővérem makacsul a semminek szegezte a tekintetét, nem mert a kezükre pillantani.
- Seph... - kezdte halkan. - Nagy bajban vagyunk. Nagyon nagy bajban.
A férfi nem mozdult és nem felelt, a csend jelezte, hogy minden szavára gondosan figyel, így Sarah folytatta.
- Félek. Úgy érzem, ennek az útnak csak rossz vége lehet. Úgy érzem, a végzetünk tele van fájdalommal és sötétséggel; úgy érzem, olyan útra léptünk, mely a Pokolnál is rosszabb helyre visz...
Sephirius lágyan elmosolyodott.
- Az jó. Bármilyen jövő is vár rátok, ha visz oda út, azon vissza is lehet jönni. Ha pedig elértétek a célt, megnyílik majd előttetek egy újabb lehetőség egy újabb utazásra...
- Mi van, ha nem? Ha onnan már nincs tovább?
Sarah a férfira emelte a tekintetét, beborította tenyerével összekulcsolt kezüket. A démon közelebb lépett, arcát a nő homlokához fúrta miután apró, gyengéd csókot lehelt rá.
- Akkor démonná válsz te is, és királynőmmé teszlek...
Bágyadt szívük dobbant párat, míg kiélvezték és emlékeikbe zárták e pillanatot, aztán Sarah halkan elkuncogta magát.
- Hogy itt töltsek egy örökkévalóságot, egy semmirekellő alakváltó mellett? Kizárt! - elszakadt a férfitól és ölelésre tárta a karjait. - Jó újra látni, barátom!
Ahogy átkarolták egymást, Sarah még odasúgta:
- Bocsásd meg nekem ezt a színjátékot... Nem szeretném, hogy a húgaim tudomást szerezzenek a múltamról... Vagy a te múltadról.
- Ugyan. Gondoltad volna, hogy a legbátrabb emberek hazudnak a legtöbbet? Pedig nekik esik a leginkább nehezükre. A gyávák nem érzik szavaik súlyát, kimondanak mindent, mi csak eszükbe jut... De a bátrak, ők mindenért felelősnek hiszik magukat, s ha valami rosszat mondanak, a megváltásig cipelik annak terhét.
Sarah átgondolta a férfi szavait, aztán egy csábos mosollyal megjegyezte, Sephirius milyen rosszul udvarol. A férfi kellemes, mély zöngén felnevetett, jó volt hallgatni; Sarah behunyta a szemeit és elmerült benne.
- Jól megnőttél, mióta a pártfogód a szárnyai alá vett.
- Csak hét év telt el azóta, hogy elbúcsúztunk a Keleti Hegység lábánál. Hét év semmiség az örökléthez képest egy olyan fenségnek, mint te... - hízelgett a nővérem.
- Hét év pokoli hosszú az örökléthez képest, ha úgy töltöm, hogy csak messziről figyelhetlek... Ha nem tiltottad volna meg, hogy kapcsolatba lépjek veled, én már...
Ahogy Sarah felpillantott, egy vörösen izzó, fénytelen szempár meredt rá. Vállait karmok szorították, szinte felszaggatták a leheletnyi köntöst. A fekete tollak és pikkelyek, a csupasz bőr, a fojtogató sötétség, a halálszagú lehelet... Illuzió volt csupán, mely a következő szívdobbanással semmivé foszlott, és Sephirius barátságos mosolya váltotta fel a torz képet. Nevetve megdörgölte fenyőzöld fürtjeit.
- Mintha szellemet láttál volna... Azt mondják, amikor valaki dühös, a tekintetében tükröződik a lelke, igazi valója. Ha a szemednek hiszel, ki kell, hogy ábrándítsalak: nekem nincs lelkem. Én magam vagyok a lélek, mely csak rövid időre képes testet bérelni magának e Földön.
- Tényleg hosszú lehetett ez a hét év, ha elfelejtetted: nem félek tőled. Habár, ahogy mondtam... - omlott vissza a karjaiba, magához szorítva a démon mulandó melegségét. - Utálom a hosszú hajat...

Hatodik emlék (Az első lépés)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés