Ki gondolta volna, hogy egy ilyen romantikus jelenet főhősnője leszek? Azt leszámítva, hogy a helyzet inkább szerencsétlennek és komikusnak tűnt, mint sem romantikusnak. De semmi és senki sem lehet tökéletes, és nem igazán haragszom Mori-senpaira, hisz ő csak segíteni próbált. Az első csókomat egy lánynak adtam a tavalyi táncfesztiválon, ezek után nem annyira vészes, hogy Mori-senpai ajkai összeértek az enyémmel. A különös, hogy Tamaki-senpai jobban kiakadt ezen, mint én. Tényleg ennyire közömbös vagyok a dolgok iránt?
Ó, édesanya az égben...
- Haru-chan, ha nem bánod, kimegyek szólni a többieknek. - Honey-senpai felállt az ágyról, de nagyon készséges volt és a nyusziját itt hagyta nekem.
Már majdnem odabiccentettem, amikor feltűnt, hogy ez az ágy sokkal nagyobb, mint az enyém, sőt, a szoba berendezése is teljesen más. Mióta lóg az ágyam felett egy óriási tükör? A plafonon az meg egy tv?!
- Honey-senpai... ez kinek a szobája?
- A miénk. - A válasz egyenesen az ajtóból érkezett. Hikaru a félfának dőlve, keresztbe tett lábakkal fürkészett minket, ki tudja, mióta. - Az meg ott az én térfelem.
Elég száraznak tűnt a hangja. Ha ekkora gond, hogy az ágyukban fekszem, akkor miért ide hoztak be? Á, valami dereng, egy halvány kép arról, hogy húznak a folyosón és Tama-chan veszettül hisztizik, Mori-senpai pedig beront a legelső ajtón... lehet, hogy így történt?
- De persze addig maradsz, ameddig jól esik! - Bukkant fel Kaoru feje a testvére mellett, szelíden rákönyökölt annak vállára. - Hikaru is így gondolja.
Az említett csak egy mogorva szusszanással félrefordította a fejét. Elképzelni sem tudom, mi a baja, de roppantul zavar. Ha azt hiszi, hogy önszántamból jöttem ide, önszántamból virrasztottam és önszántamból ájultam el, akkor majd én megmondom neki!
Jó, nem most, mert sarkon fordul és kisétál az ajtón, Kaoru pedig egy bocsánatkérő pillantással a nyomába ered. Az ikrek világa még mindig ennyire szűk?
- Haruhiii! - Azzal az elsőszámú apajelölt ismét berobban az ajtómon.
Meg sem áll az ágyamig és csak az arcára borított tenyerem választja el attól, hogy a nyakamba boruljon. Igyekszem minden erőmmel letolni magamról.
- Senpai, nyugodj már meg! Hé, oda ne nyúlkálj!!

Sajgott mindenem, a fejem szinte lüktetett. Az ágyam melletti éjjeliszekrényen egy kiszáradt lavór álldogált, valószínűleg kaptam egy kis borogatást, míg aludtam. Vajon beesteledett már? Lehet, hogy a vacsoráról is lemaradtam. Vagy még mindig délután körül járhat az idő? Sajnos a behúzott redőnyök teljesen elszigetelnek a külvilágtól. Vissza akartam menni a saját szobámba, de Tamaki-senpai lenyomott az ágyra és azt mondta, nem kelhetek fel, amíg vissza nem nyerem az erőm. Olyan komolyan csillogtak a szemei, hogy nem jutott eszembe egy kifogás sem. Miért vesz mindenki ennyire komolyan egy ájulást? Hikaru is úgy megharagudott rám, mintha az ő személye ellen vétkeztem volna.
Tudni akartam, mi áll mindennek a hátterében.

- Hikaru csak aggódott - ismerte be Kaoru egy szelíd mosollyal, pár órával később, az ágy szélén ülve.
Azért hívtam őt, mert nála jobban senki sem ismerheti a gyanúsan viselkedő alanyt, plusz ő hozott nekem egyedül borogatást, amióta ébren vagyok. A többiek édességgel és étellel halmoztak el, eszükbe sem jutott, hogy még mindig őrülten fáj a fejem.
Kaoru igazított egyet a homlokomon lévő, vizes kendőn és folytatta a mesét.
- Ő és az urunk rohantak át a szomszéd villába gyógyszert kérni és ők cserélgették a borogatásod, míg aludtál.
- Amíg aludtam? - Nem állt össze a kép. Miről beszél?
- Haruhi - kezdte meglepett arccal-, Honey-senpai nem említette? Már három napja vergődsz 40 fokos lázzal.
- Eh?
Elkerekedtek a szemeim. Ezt a senpai valamiért elfelejtette közölni, mint ahogy azt is, hogy Hikaru és Tamaki-senpai ennyit sürgölődtek körülöttem. Olyan, mintha a tengerparti rosszullét óta csak pár óra telt volna el, de hogy három nap?! Akkor tényleg jól ráijeszthettem mindannyiukra. És én még azt hittem, megint ők túloznak...
- Sajnálom - motyogtam csüggedten, letörten, mire Kaoru megérintette a térdem a takarón át.
- Nem kell bocsánatot kérned. Valószínűleg napszúrást kaptál, meg összeszedtél mellé valamilyen vírust. - Megértőn mosolygott. Ha nincs vele a testvére, mennyire gondoskodó!
- Történt valami, amíg aludtam?
Egyből megtört az önbizalma, a kérdés képzeletbeli lándzsaként döfte ketté a magabiztos pajzsot, amivel az érzéseit védte. Az arca elkomorult, de ez nem olyan "hú, de utállak", vagy "megszakad a szívem" érzelemváltás volt, hanem egy sokkal őszintébb, sokkal mélyebb valami, amire a legjobban a "miért kellett emlékeztetned?" illett.
- Igazából... egyszer magadhoz tértél.
A tekintetem folytatást kérlelt.
- Tono éppen a borogatásod cserélte a segítségünkkel, amikor felébredtél. Ő örömében kifelé indult, hogy szóljon a többieknek, de te elkaptad a ruháját és arra kérted, maradjon veled. Hikarunak azt hiszem, ez nagyon rosszul esett, tekintve, hogy ő is nagyon aggódott érted.
A magam elé képzelt jelenettől teljesen elvörösödtem. Hogy leplezzem, a homlokomat hűsítő borogatással végigtöröltem az arcom. Miért nem emlékszem semmi ilyesmire? Csak arra tudok gondolni, hogy akkor ösztönből cselekedtem. De miért kértem volna tudat alatt ilyet Tamaki-senpaitól? Azt már értem, hogy Hikaru miért haragszik rám, bár ez sem túl logikus, de hát az ikreket nem is a logikájuk miatt szeretjük, viszont akkor miért látom Kaoru arcán ugyanazt a kifejezést? Túl sok a miért.
- Téged is megbántottalak valamivel?
Felkapta a fejét, kapkodva kezdte el kisimítani a takaróból a ráncokat, s ezek a hirtelen mozdulatok elárulták, hogy egy mély gondolatmenetet szakítottam most félbe. Kerülte a tekintetem, így valószínűleg én voltam a főszereplője.
- Hahaha, á, dehogy, csak elmerengtem, hehe! - Idétlenül kacarászott, így én sem kérdeztem többet.
Szótlanul szürcsöltem a fiúk által készített, jéghideg limonádét egy kék szívószálon keresztül, a fiatalabbik iker addig a takarót babrálta. Jó lehet, ha az embernek van egy testvére. Az se rossz, ha idősebb az illető, de Hikaru és Kaoru szoros kapcsolatát nem lehet felülmúlni. Mindig együtt vannak, együtt alszanak, együtt fürödnek és egy osztályba járnak. Annyira egyformának tűnnek, de ha szétszedjük őket egy kis időre, mint most, két teljesen különböző személyiséget kapunk. Kaoru mindig sokkal távolibbnak tűnt, mint a testvére. Azt hiszem, érettebb és megfontoltabb is, mint Hikaru. Inkább az esze, mint az ösztönei után megy, és ezt nagyon becsülöm benne. Ráadásul, vele százszor könnyebb normálisan beszélgetni, mint azzal a méregzsákkal...
- Te és Hikaru gyerekkorotok óta jóban vagytok, ugye?
Rám emelte a pillantását. Bár az ajkai nem mozdultak, a szemei mosolyogtak az emlékektől.
- Valahogy úgy. Csak mi voltunk egymásnak, míg az urunk ránk nem törte az ajtót.
Egy vigyorral konstatáltam, hogy ez teljesen Tamaki-senpaira váll. Ahol csak jár, mindent felforgat maga körül és úgy tűnik, ezt az ikrek érzik át a legjobban. Kaoru felhúzta az egyik térdét az ágyra, kényelmesen rákönyökölt.
- Tudod, Haruhi, Hikaru nagyon kedvel téged. - Titokzatosan mosolygott.
- Nem hiszem, az osztályban is állandóan engem nyúz.
Zavart fintort öltött az arcára, de az én fejemben meg sem fordult, hogy nem erre gondol. Nem adta fel, tovább küldte a jeleket, nem is sejtve, hogy bennem emberére akad sötétség terén. Gondoljatok csak Arai-kun vallomására. Na ugye.
- A kisiskolás fiúk a kislányok hajának húzásával udvarolnak.
Értetlen pillantást vetettem rá a szívószállal a számban.
- Kaoru, nem vagy kicsit öreg az iskolás lányokhoz?
Az arcára volt írva, hogy "Haruhi kiütéssel győzött", de akkoriban sajnos még nem igazán vettem a lapot ilyen téren. Megtörten legyintett párat.
- Hagyjuk, hagyjuk...
Még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni, szóval önállóan vittem tovább a gondolatokat. A Host Clubban mindenki között más és más kapocs van. Honey-senpai a bátyjaként szereti Mori-senpait, Tamaki-senpai pedig a lányaként engem. Hikaru vajon hogy tekint rám?

Á!

Nem, mégsem értem.

Hangos szürcsöléssel tüntettem el a pohárban lévő limonádé utolsó cseppjeit, aztán egy halk koppanással a kiürült tálcára tettem, a borogatással együtt.
- Köszönöm a vacsorát.
- Tamakinak köszönd, ő és Honey-senpai egész este főzőcskéztek.
Valamiért tisztán láttam magam előtt a jelenetet, és ez mosolyt csalt az arcomra.
- Tamaki-senpai csodálatos, nem? - Vak lehetek, amiért nem veszem észre, hogy Kaoru szemei tágra nyílnak. Egy képzeletbeli villanykörte felizzik a feje felett.
- Valóban, jó ember. - Mitől vigyorog ennyire? - Mondd csak, Haruhi, mit mondtál az úrnak, hogy faképnél hagyta azt az Eclair csajt?
Elgondolkodtam. Mit is? Olyan régen volt!
- Miért olyan fontos ez?
Valamiért úgy éreztem, Kaoru fejében teljesen máshogyan játszódik le a jelenet, mint az enyémben. Igaz, hogy sosem meséltem el, mi történt a hídon, a lovas kocsit hajtva, de sosem kérdezték.
- Igazad van, tényleg lényegtelen. A varázslat nem tört meg éjfélkor, a hintó sem változott tökké.
Halvány mosollyal az arcán motyogta a szavakat. Egy szót sem értettem. Milyen varázslat? Milyen tök? Ugye nem hiszi, hogy én és Tamaki-senpai...?
- Hagylak pihenni, elmosogatok a konyhában. Hikaru a szobájában duzzog. Egyedül. - Nem értem, miért ez a sok infó. - Egy darabig még nem csatlakozom hozzá.
- Jó - biccentettem, s akár meg is nyerhettem volna ezzel a Sötétség Királynője címet.
Kaoru előrébb dől az ágyon, a tenyere nyomán besüpped mellettem a matrac, a két, ravaszul csillogó szempár egyre közelebb ér. Ahogy másik kezét az arcomra simítja, lehunyom az egyik szemem, s így fogadom a hosszú, kedves csókot a homlokomra. Ez az érzés megmelengeti a szívem, hirtelen úgy érzem, még egy báttyal lettem gazdagabb.
- Szép álmokat, Haruhi!
Rám mosolyog, majd lemászik az ágyról és a tálcával együtt távozik. Rendes ez a srác, a testvérével összezárva kezelhetetlen ördögfióka, de ha senki sem látja, nagyon aranyos tud lenni.
A párnára borulok, de az álom minduntalan elkerül. 3 nap alvás után ki az, aki még többet akar? Eleget pihentem, cikázó gondolataim közé pedig beszökik az előbb alkotott képem a Host Clubról. Család. Egy összetartó, lármás és mókás család, anyával, apával és gyerekekkel. Mindenki kapcsolata olyan kedves és egyértelmű felém nézve, egyet viszont nem tudok hova tenni fejben.

"Hikaru a szobájában."

"Egyedül."

"Nem csatlakozom hozzá."

Ó, már értem! Túlságosan rendes vagy, Kaoru! Te tényleg nagyon szereted a testvéredet, igaz?
A takaró susogva borul a földre, csendben átlépek felette, s az ajtó nyikorogva csukódik be mögöttem, ahogy Hikaru ideiglenes, új szobája felé veszem az irányt.

>>következő
<<előző

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés