A reggeliző asztalnál szokatlanul fagyos volt a hangulat az augusztusi meleg ellenére is. Mindenki feszült csendben figyelte hol az én, hol a velem szemben ülő Hikaru arckifejezését. Lehunyt szemmel rágtam a reggelire készített omlett első falatját, míg Hikaru a kelleténél nagyobb lendülettel tört ketté egy vajas kiflit. A horrorisztikus hangok egyre lejjebb kényszerítették Tamakit a székében, míg egy hangosabb villacsörrenés után Honey-senpai beugrott Mori-senpai ölébe.
- Haru-chan most nem aranyos! - Erre rávillantottam egy fagyos grimaszt, Hikaru meg kinevetett.
- Milyen jól mondod, Honey-senpai!
A fiúnak is küldtem az említett, horrorfilmbe illő gesztusból, mire a torkán akadt a kifli egy darabja. Kaoru félénken legyintgetett a villájával.
- Hé, hé, ugyan már...
Az ebédlőre ismét néma csend ereszkedett, csak a falióra szabályos kattogása csapott némi zajt. Odakint a faágakon csipogtak a madarak, a tenger hullámai halkan csobogva mosták tisztára a partot.
Szemet szúrt az asztal végében sutyorgó Tamaki-senpai, aki kommunikálni próbált Honey-senpaival, minél észrevétlenebbül. Nyilván azon tanakodtak, mi ez a gyilkos hangulat köztem és Hikaru között. Ha tudnák, mi történt tegnap este! Ha tudnák, hogy az idősebbik iker miket mondott, miket csinált!
Ó, igen...
Felrémlik a jelenet, ahogy ujjai szorosan a csuklóm köré fonódnak, érzem a hátamon a nyomást, ahogy a falnak szorít. Még mindig tisztán látom lelki szemeim előtt azt a szikrázó, dühös és elkeseredett szempárt...
- Haruhi, add ide a sót!
Veti oda flegmán az emlegetett szamár, még legyint is egyet az asztal közepén heverő sótartó felé. Összehúzott szemekkel mérem végig előbb a tárgyat, aztán a hostot, érzem, ahogy egyre fagyosabb körülöttünk a levegő.
- Azt hittem, a hostokat megtanították a jó modorra. - S ezzel nyugisan kettészelem a tányéromon heverő uborkakarikát.
- Ugyan, mit tudhat egy hozzád hasonló lány a jó modorról? - morran fel a fiú, mire Tamaki morcosan a terítőre csapja a villáját.
- De Hikaru!
Nem szeretném, ha köztük is kirobbanna egy vita, szóval inkább megadóan szemügyre veszem azt a sót. Bukta, Hikaru, rajtam nem olyan egyszerű kifogni.
- Hozzád közelebb van, mint hozzám, tehát magadtól is el tudod venni - közöltem mérhetetlen nyugalommal, mire Hikaru arcán megkeményedtek a vonások.
- Nem, szerintem hozzád van közelebb. Egyértelmű, hogy a szalvétatartótól egy fél centire van, a terítő hajtásán túl.
- Szerintem viszont a kenyeres kosártól két centire van, ami már a te térfeled.
- Most már igazán érdekelne, mi folyik közöttük... - dünnyögte Tamaki-senpai, mire a mellette ülő Kyouya csak szusszanva elmosolyodott.


Reggeli után a szobám felé vettem az irányt. Még mindig nem éreztem magamban annyi erőt, hogy kimerészkedjek a napos tengerpartra, amúgy sem volt sok kedvem találkozni Hikaruval. Az a marha! Csak nem várja, hogy én kérjek bocsánatot? Nem is csináltam semmit, ő erőszakoskodott, most mégis úgy duzzog, mint egy gyerek! Ki érti ezt?
Ennek ellenére olyan abszurd volt az egész... Ahogy a csuklóm fogva nekinyomott a falnak, ahogy rám pirított... "Semmit sem értesz!" Mi vagyok én, telepata? Talán érteném, ha elmagyaráznád, te tuskó!
Olyan dühvel robogok végig a folyosón, hogy fel sem tűnik a velem szemben kaptató Kyouya-senpai. Ő is elég mélyen úszkálhat a gondolatai között, mivel összekoccan a mellkasunk, a lendületem kis híján lesodorja őt a lábairól. Meglepve kapja el a vállam, és igazából nekem sincs másra időm, csak egy meglepett sóhajra.
- B-bocsánat, senpai! - dadogtam az egyensúlyom keresve, mire helyreigazítja az orrán a szemüvegét.
- Én kérek elnézést. A szobádba tartasz?
Biccentek, remélve, hogy megérti a gesztus mögött rejlő célzást, miszerint a gondolataimmal kettesben szeretnék bebújni az ágyikómba, hogy együtt tölthessünk pár romantikus órát. Senki más társaságára nem vágyom jelenleg. Ám úgy tűnik, valahol az ágyikónál nagyon elveszthette a fonalat, mert egy sunyi mosollyal befordul mellém.
- Remek, akkor elkísérlek, én is épp arrafelé indultam.
Persze, ezért jött velem szembe a folyosón! Egy kicsit átlátszó, de azért megmosolygom. Addig sem fogok Hikarun és az ő gorombaságán elmélkedni, hisz Kyouya-senpai csak van olyan toleráns, hogy nem hozza fel a zajos reggelit témának. Bár, azért örülnék, ha lassan mondana valamit, mert ahogy egymás mellett ballagunk a félhomályban úszó folyosón, a síri csendben... Na, az egy kicsit kínos, még nekem is. Pedig nálam közömbösebb lánnyal ritkán találkozik az ember.
- Tényleg, Kyouya-senpai, sajnálom, hogy ennyi bonyodalmat okozok, elvégre apa rád bízott.
Az mellékes, hogy pont emiatt szervezett egy közös nyaralást. Valljuk be, a senpainak nem származik haszna abból, hogy engem pesztrál, a helyében én is segítséget kértem volna a többiektől.
Bár egy kicsit abszurd gondolat, hogy jövő nyáron Ootori papa rám bízza a legkisebb fiát...
Brr...
- Ne aggódj, az orvosi költségeket felírtam a Hostos tartozásaid közé... - Megcsillan a szemüvegén a folyosói lámpa fénye, az árnyékok gonosz vonásokat szülnek az arcán.
Álljunk meg egy percre!
- De hisz az Ouran fesztivál előtt rendeztem a 8 millió yenes tartozásom... - pislogok nagy, értetlen, kerek szemekkel a fiúra, de ő csak villant rám egy hűvös mosolyt. Ez az a mosoly, amitől a Host club vendégei leájulnak a székekről (még szerencse, hogy nálam hatástalan az összes efféle trükk).
- Ó, igen, ez már egy új adósság. A gyógyszerek, a szállási, étkezési költségek, a motorcsónak költsége, a te felügyelésed óradíjban, ja, és az Ouran fesztiválon tönkretett ruha és hintó is téged terhel.
Minden egyes szóval egyre nehezebb súlyok zuhannak a vállaimra. Nem hiszem el... Ez a fickó...
Hülye gazdagok!

Rávágtam a szobám ajtaját az orrára, persze előtte még elmotyogtam félvállról egy "viszlátot", elvégre mégse legyünk udvariatlanok, ugye?

Fáradtan borultam bele az ágyamba. Hikarunak hála nem aludtam semmit sem az éjjel. Komolyan, mire véget ér ez a nyaralás, teljesen kikészülök. Fizikailag, idegileg, lelkileg... Bár az lenne a fiúk dolga, hogy vigyázzanak rám, totál leépítenek agyilag. Igaz, az, hogy napszúrást kaptam, egyedül az én hibám. Kellett nekem beleegyeznem ebbe az egészbe!
Ez a nagy tépelődés végül álomba szenderít.

- Hikaru, Haruhi vagyok! - koppantok kettőt az öreg tölgyfaajtón, aztán közelebb dőlve hallgatom a benti neszeket. Néma csend, még a légy piszmogását se hallani.
- Tudom, hogy bent vagy! - emelem újra az öklöm, hogy kopogjak az ajtón, de szerencsére nincs rá szükség, egy hisztis hang ugyanis félbevágja a mozdulatot.
- Nem vagyok itt!
- Persze, nem vagy, hallom... - vágom csípőre a kezeim. Milyen érett...
- Ez aaaz... üzenetrögzítő! A sípszó után hagyjon üzenetet: bíp.
- Hikaru, ha nem engedsz be... - nyomom le nagy hévvel a kilincset, várva, hogy az ajtó úgyis megállít, ám olyan könnyedén nyílik ki előttem a bejárat, hogy majdnem orra esek a küszöbben. Legnagyobb meglepetésemre mire a fenyegető mondat végére érnék, már bent is találom magam a szobában. Hikaru épp az ágyán ül, az inge utolsó gombjával birkózik, a fehér anyag lecsúszik a vállairól, ahogy hátrakapja a fejét. Igazán vonzó a felsőteste, ha nem tudnám, milyen lusta, ráfoghatnám, hogy kisportolt.
- Hé, nem engedtem meg, hogy begyere! - morran rám cseppet sem kedvesen. Szervusz neked is.
- Akkor miért nem zártad be az ajtót?
Bökök rá hüvelykujjam körmével a kilincsre, mire elhúzza a száját, s egy gyermek sértett büszkeségével merül tüntető hallgatásba. Egy nagy sóhajjal rászánom magam és beljebb merészkedem pár lépésnyit. Érett nőnek tartom magam -vagy valami olyasmi-, szóval, muszáj megbeszélnünk minél előbb ezt a... "dolgot".
- Szeretnék bocsánatot kérni, ha megbántottalak valamivel.
Hullámzik a matrac, ahogy lehuppanok az ágy másik végére, a fiúnak háttal. Megérzem a tarkómon vizslató tekintetét.
- B-Beszélsz itt hülyeségeket... - dadogja megzavarodva. - Nem bántottál meg.
- Nem azért duzzogsz, mert míg aludtam, Tamaki-senpait...
- Ne viccelj! - szakít félbe egy indulatos felcsattanással, meg is lep kicsit a megemelt hangerő és a fokozott harag. Hiába vagyok egy éve a Host clubbal, hiába fejlődtem sokat, még mindig nem tudom, mit tehetnék. Felállok az ágyról, hogy teljes egészében felé tudjak fordulni.
- Ne legyél ilyen mogorva, csak beszélgetni jöttem! - Nem úgy tűnik, hogy válaszolni óhajt, de nem adtam fel. Lehet, hogy kicsit lassú a felfogásom bizonyos dolgokban, viszont elszántságom van bőven. Összefont karokkal fürkészem hát a hátát. - Kaoru sokkal normálisabb, ha egyedül van.
- Akkor beszélgess Kaoruval... - motyogja duzzogva, mire képzeletbeli énemre rázuhan egy óriási kőszikla. Ez a fazon... sokkal, sokkal, sokkal, de sokkal komplikáltabb, mint Kyouya-senpai, vagy bárki más.
Ekkor ugrik be, mit mesélt nekem Kaoru az imént.

"A kisiskolás fiúk a kislányok hajának húzásával udvarolnak."

Ó, azt hiszem, már értem!

- Hikaru, neked tetszik egy lány az iskolából, ugye?
Kérdésem csilingelő vidámsággal szárnyal körbe a szobában, mintha kivilágosodnának tőle a falak, szinte hallom, ahogy angyalkák konfettit dobálnak örömükben, a madarak vidám dalra fakadnak, az emberek ujjongnak... Jól van, na, akkoriban honnan kellett volna tudnom, hogy megint mellélőttem?

Üdvözöljük Haruhit, a Sötétség Királynőjét.

Mindenesetre eléggé megdermed a vádtól. Hallgatás beleegyezés, megkerülöm az ágyat és leguggolok elé, hogy tovább ostromolhassam kicsit a várát, amibe az ikrével együtt bebújtak.
- Na, és ki az? Ismerem? Szokott járni a Host clubba?
- Félreérted... - Félrekapja a pillantását, nem is sejtem, hogy egyre rosszabb irányba tapogatózom. Szegény tehetetlen csillogással a szemeiben próbálja helyrerakni a gondolatait, én meg tovább töröm a fejem, minden bajok forrását.
- Csak nem általános iskolás?
Erre sem válaszol, hát ez egy egyértelmű jelnek kéne, hogy tűnjön, nem? Elnyúlok az egyetlen gombért, amelyik még dacol a hófehér ing ellen, és egy ügyes mozdulattal átcsúsztatom a kis műanyagot a lyukon. Az anyag megadja magát, végigtáncol a fiú karjain.
- És én még azt hittem, Tamaki-senpai a perverz...
Jegyzem meg viccesen, ám ő ezt cseppet sem találja humorosnak. Mérgesen kapja rám a pillantását, egy határozott mozdulattal megragadja a csuklóm, felkel az ágyról, egészen nekinyom a szoba falának. Aprót nyekkenek, ahogy a lapockáim nekipuffannak a tapétának.
Mi ez a durvaság? Valami rosszat mondtam?
- Semmit sem értesz! - morogja inkább kétségbeesve, mint dühösen.
- Hát akkor magyarázd el! - szívok magamba én is némi türelmetlenségből fakadó haragot. Ha Honey-senpai megnyílt nekem, Mori-senpai mesélt magáról, Tamaki-senpai állandóan rajtam lóg, Kaoru megmutatta a gyengédebbik oldalát és Kyouya-senpait meg úgysem lehet megváltoztatni, akkor Hikaru miért nem könnyíti meg a dolgom? Nem vagyok a játékszere, lehet, hogy különleges idegrendszerem van, amely eltűri az egész éves szekálásait, de most nem az iskola falai között vagyunk!
Részben talán az én hibám, én dobálom feleslegesen a nagy szavakat anélkül, hogy a dolgok mögé látnék.

Mérgesen összeszűri a fogait, nekiszorítja a falnak a csuklómat, s ahogy nyitom a szám, hogy megszóljam az udvariatlanságát, megcsókol. Ajkai az enyémre tapadnak a pillanat egyetlen töredéke alatt, s én hirtelen azt is elfelejtem, hogy hívnak. Keserű és hisztis, mint egy gyerek, aki az elvett játékát követeli vissza.

Kipattannak a szemeim, az álomból felriadva ülök fel az ágyban. Zihálok, mint aki rémálomból ébredt, pedig friss és valóságos az egész, hisz csak tegnap éjjel történt. Az az ostoba! Azt hiszi, hogy ennyitől jobban megértem? Elkeseredve fejelek bele a párnámba.
Biztosan ismét elnyomna az álom, ha nem kopogtatnának az ajtómon...

>>következő
<<előző

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.