Tamaki egykedvűen kapcsolgatta ki-be a televíziót. Szörfözött a csatornák közt, de nem talált semmit, ami hosszabb időre le tudta volna kötni a gondolatait. A társalgó nagy, díszes kanapéján ücsörgött, keresztbe font lábakkal, ujjaival a térdén dobolva. Kyouya a háttérben újságot lapozgatott.
- Tamaki! - kezdte a sötét hajú fiú kemény, figyelemfelkeltő hangon a szidalmat, miután a Host Kingje úgy döntött a készülék kikapcsolása után, hogy mégis csak újra benyomja a power gombot. - Kérlek, máshol vezesd le a feszültséget! A tehetetlenséged bosszantó.
- Nem vagyok feszült! - tiltakozott a másik, miközben a főzőcsatornáról átkapcsolt a mesékhez, onnan pedig a jegesmedvék szaporodására.
- Ezek szerint egy kicsit sem aggaszt a háborús hangulat Hikaru és Haruhi közt? - Kyouya egykedvűen lapozott az újságban, Tamaki ujja azonban megakadt a távirányító léptetőgombja fölött. A Host club anyja rátapintott valamire, amit ezidáig még magának sem sikerült beismernie, s amely sokkal nagyobb félelemmel töltötte el, mint eddig bármi.
- Rég láttam Haruhit ilyennek. Akkor sem haragudott ennyire, amikor elvonszoltuk hajnalban a lakásából, vagy amikor eladtuk a kedvenc ceruzáját...
- Kinek is volt az a nagy ötlete, hogy hangosbemondóval rontson rá? - Kyouya arcán mosoly suhant át, barátja azonban továbbra is a képernyőt bámulta. - Nos, érthető, hogy Haruhi ki van bukva. Hikaru az éjjel bevallotta neki az érzéseit - folytatta tárgyilagos hangon, mire Tamaki kezéből kiesett a távirányító, és nagyot csattanva megpördült a szőnyegen. Az agya Windows-üzemmódba kapcsolt, majd egy kékhalált követően újraindult, ám időbe telt, mire a rendszer újra felállt.
A következő pillanatban már a szemüveges host mellett térdelt, és a vállánál fogva rángatta őt előre-hátra, ritmusra.
- Mit csinált és mikor az a szörnyeteg apuci édes, egyetlen kislányával?!
- Tama-Tama-Tamaki! - pirított rá Kyouya a heves billegés közben. Megunta, hogy szemüvege fel-le csúszkál az orrán, így félrecsapta a szőke kezét, majd hidegvérrel kisimogatta a ráncokat a pólójából. - Jól hallottad, Hikaru maga mondta nekem. Ha nem sietsz, lecsapják a kezedről a lányod, és násznagy lehetsz az esküvőjükön.
Tamakiba villámként csapott a felismerés. Azzal tisztában volt, hogy Haruhi sokkal különlegesebb a számára, mint egy egyszerű kislány, de hogy a kapcsolatukat komolyabb szintre emelje, arra sosem gondolt. Most viszont félelmetes rémálomként derengett fel előtte, hogy az a pimasz ördögfajzat elveheti tőle az ő...! Egész pontosan kijét is?
Csüggedten dőlt le Kyouya mellé a szőnyegre. Barátja nézegette egy darabig, majd megsajnálta, úgy döntött, segít neki. A torkát megköszörülve igazított a szemüvegén, középső ujjával elegánsan a helyére tolta.
- Felvidíthatnád valahogy.
A szőke host felderült az ötlettől, a fantáziája rögtön szárnyra kapott, eddig szendergő lelkesedésével együtt.
- Főzök neki valami finomat! - lelkendezett, mire Kyouya unottan lapozott egyet az újságban.
- Ha meg akarod mérgezni...
Tamaki azonban nem hallotta meg őt, lelkesen tervezgette a finomabbnál finomabb édességeket, a különleges, francia ételkülönlegességeket, alkoholos italokat - barátja ekkor figyelmeztette a fiatalkorúak alkoholfogyasztását korlátozó törvényre -, majd eszébe jutott valami, ami kiütött minden más gondolatot.
- Haruhi szereti a rákot - motyogta egy apuka minden szeretetével és megszállottságával, monoton, színtelen hangon.
- A partra gondolsz? Vihar készülődik, nem jó ötlet - Mindketten egy irányba pillantottak: az ablakon túl sötét felhők gyülekeztek az égen, meghátrálásra késztetvén az egyre gyengülő napsugarakat. Kyouya ajkai ekkor sunyi mosolyra görbültek, mint mindig, amikor eszébe jut valami, amiből hasznot húzhat. - Persze, ha neked Haruhi boldogsága mindennél fontosabb...

Aznap éjjel nem csak Tamaki-senpai látott rémeket. Álmomban a saját lelkiismeretem kergetett, két, vékonyka lábon szaladt utánam, gumiszerűen kinyúló, hosszú karjaival felém csapkodott. Hiába rohantam teljes erőmből, a bűntudatomat nem sikerült leráznom. A sötétségben néha megjelent előttem Hikaru arca, ahogy újra elismétli a minap mondottakat, vagy épp csalódott, fájdalmas grimasszal számon kéri rajtam az értetlenségemet. Gyötrő álmaimból halk kopogás rántott vissza a valóságba.
- Nem vagyok itt! - pirítottam rá az ajtó túloldalán állóra, hangom eltorzult a düh és félelem kettősétől. A rémálomként visszaidézett beszélgetés Hikaruval még ébren is kísértett, egy újabb éjszakámat pedig nem vagyok hajlandó rááldozni valamelyik önelégült Hostra. Nem, itt betelt a pohár! Inkább élek a Hitachiin iker gyerekes próbálkozásával: - Itt az üzenetrögzítő beszél. A sípszó után...
- Haruhi, ez most komoly! - szakított félbe Kyouya mély zöngéje, ahogy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset és belépett az ajtómon. Tekintete körbejárt a szobában, majd egy csalódott sóhajjal levonta a következtetést. - Itt sincs... Haruhi, az az idióta eltűnt.
Tágra nyílt a szemem, a szívem pont akkor hagyott ki kettőt, amikor a szobát megvilágította egy kósza villám. A jelenséghez eget rengető mennydörgés társult, engem azonban annyira letaglózott a hír, hogy megijedni is elfelejtettem a kint tomboló vihartól. "Az az idióta?" Egyetlen idióta van, Tamaki-senpai. Mi az, hogy eltűnt? Hova tűnt? Mikor és miért? A testem remegett a vihartól, az izmaim megfeszültek, de a végtagjaim ólom súllyal nyomták az ágyat, képtelen voltam megmozdulni.
A senpai láthatta rajtam, hogy meg vagyok zavarodva, ugyanis megköszörülte a torkát és visszalépett a küszöbre, míg én a gondolataimmal küszködtem.
- Semmi baj, feküdj vissza, majd mi megkeressük!
Az kéne még! Egyszer már visszahoztam Tamaki-senpait, s bár nem füllik hozzá a fogam, hogy a pihentető alvást az ő hajkurászására cseréljem, a tudat, hogy az a bolond ilyen ítéletidőben odakint csatangol, elnyomta minden más igényemet. Csak arra tudtam gondolni, hogy őt megtaláljuk.

Öt perccel később már az előcsarnokot szeltem át sietős léptekkel, felöltözve - szürke tunikám alá testhezálló halásznadrágot és gumicsizmát vettem, valamint magamra kaptam egy kapucnis pulcsit, ami alá betűrtem rövid, barna tincseimet. A kezemben zseblámpát lóbáltam, készen arra, hogy a kinti viharba vessem magam, amikor a bejárati ajtó kinyílt, és egy csapat bőrig ázott host tűnt fel a hátuk mögött lecsapó villám általi megvilágításban. Mindannyian esőkabátot viseltek, ki-ki a maga színét, s míg Honey-senpai Mori-senpai nyakában ülve nyafogott valamit, addig Hikaru az ikertestvérét támogatta. Kaoru sántított, a bal bokáját alig tudta terhelni.
A vihar újfent lebénított, mindent fekete-fehérben láttam, a hangok nem jutottak el hozzám, csak a fülem erőteljes csengésére, szívem vad dobolására tudtam figyelni, míg Kyouya hangja át nem tört a félelmemen.
- Haruhi! - szólt rám, s nekem fogalmam sem volt, mikor került Kaoruék mellé. Segített támogatni a fiút, akinek a bokája kiment a kinti keresgélés közben. Hikaru arcán gondterhelt vonások ültek, s ahogy rám nézett, én makacsul álltam a tekintetét.
- A-aah, sehol sem találtuk Tama-chant... - biggyesztette le az ajkát Honey-senpai, miközben a barátja a földre engedte őt. Mori-senpai lehúzta a fejéről az esőkabát kapucniját és tehetetlenül megvonta a vállát.
- Most mit tegyünk, Kyouya-senpai? - kérdezte Kaoru szomorkásan, miközben Hikaru odasegítette és leültette őt egy székre. Tekintetem a Host Club anyjára vándorolt, aki tőle szokatlanul némaságba burkolózva álldogált a gondolataiba merülve, összefont karral, hátát az egyik díszes oszlopnak döntve.
- Meg kell várnunk a reggelt, jelenleg nem tehetünk ennél többet - Az ítélete visszhangot vert a kihalt előcsarnokban. Alig akartam hinni a fülemnek, s ahogy körbenéztem, láttam, hogy a többi host is a földet nézi.
- Azt nem tehetjük! - Nem tudom, kinek a hangja harsant fel a kínos csendben. Nem ismertem azt a kétségbeesett, dühös és reménytelen tónust, mely így ráförmedt Kyouya-senpaira, ám a többiek döbbent tekintete rám szegeződött. Ekkor tudatosult bennem, hogy én voltam.
- Mit tehetnénk? - kérdezett vissza Kyouya, ugyanolyan nyugodt hangon, mint amivel eldöntötte, hogy lemond a "kedveséről", a Host club királyáról.
- Kimegyek - döntöttem el, ujjaimat görcsösen rászorítva a zseblámpa markolatára. Ezt kiejtve csak még több megdöbbent pillantást kaptam. Jól tudták, amit én: ha a villám lecsap, mozdulni sem merek, a vihar megbénít. Kyouya rövid habozás után mellém lépett, kezét a vállamra tette, és aprót biccentett.
Az események felgyorsultak, Mori-senpai odaadta Kyouya-senpainak az esőkabátját, kapott zseblámpát és telefont is, amivel az itteniekkel tudják tartani a kapcsolatot. Megegyeztek, hogy ketten átnézik a házat, hátha itt bújt el valahol, Kaoru pedig pihenteti a bokáját és telefonközelben marad. Meglepve, némán figyeltem és hallgattam azt az erőt, mellyel a Host club tagjai fogtak össze egyetlen ember miatt.
Hikaru ekkor mellém lépett, és a fejemre terítette az esőkabátját. Ahogy felnéztem rá, zavartan elfordította a fejét.
- Vigyázz magadra, Haruhi! - dünnyögte egyszerre féltő és bűntudatos hangon, amitől akaratlanul is elmosolyodtam. Belebújtam a kabátjába, a fejemre igazítottam a kapucnit, majd a zseblámpám a mellkasomhoz fogva nagyot biccentettem.
- Un! - Hikaru gyengéden rám mosolygott. Kyouya-senpai ekkor ragadta meg a kezem, s mire feleszméltem, az ajtó becsukódott mögöttünk, azon túl pedig négy host egyszerre felsóhajtott.

Odakint az az érzésem támadt, hogy az istenek nem szeretik Tamaki-senpait. Vad szél próbált ledönteni minket a lábunkról, a szemünkbe vervén az esőt, a villámok pedig hozzánk közel csaptak be, nem beszélve a fülsüketítő mennydörgésről. Kyouya-senpai gyors, magabiztos léptekkel tört utat magának előre, az esőkabátját cibálta a szél. Nem bírtam tartani a tempót, de a félelemtől egy hang sem jött ki a torkomon, amivel megkérhettem volna, hogy lassítson.
- Cho... Chotto...! - próbáltam kinyögni valamit, a szél viszont elnyomta a hangomat. Összeszorítottam a szemeimet, hogy az eső ne csípje, ettől egyensúlyomat vesztettem, egy pillanatra meg kellett állnom. Ekkor nézett hátra a senpai, s látván, hogy lemaradtam, visszasietett, durván megragadta a kezem. A szemüvegén kövér cseppek ültek, fogalmam sem volt, mennyire láthat ki rajtuk.
- Ne engedd el a kezem! - hangja áttört a viharon, s én szaporán bólogatva összefűztem az ujjainkat. Olyan erővel húzott tovább, amit nem néztem volna ki belőle. Zseblámpájával jobbra-balra világított, miközben Tamaki nevét kiabálta. Annak ellenére, mennyit veszekednek és mennyire eltérő személyiségek, nekem úgy tűnt, nagyon szoros barátok lettek, s még ha nem mutatja, ő is aggódik...
Óráknak tűnt az a néhány perc, amíg a part mentén kéz a kézben előre haladtunk. Az Ootori villa ijesztően távolinak látszott, amikor hátranéztem. A tenger hullámai ki-kicsaptak a partra, így Kyouya-senpai jobbnak látta, ha feljebb megyünk. Alig hagytuk el azt a sziklát, amelyről tavaly a vízbe estem, amikor megpillantottunk egy sziklahasadékot, egy barlangszerű betüremkedést a hegy oldalában. Még észre sem vettem, hogy fény szűrődik ki onnan, amikor a senpai már arra rántott. A vihar egyre halkabbnak tűnt, ahogy az izgalomtól kalapáló szívem a mandulámat kezdte verni. Minden lépés, mely közelebb vitt minket az odúhoz, egyre hevesebb érzelmeket gerjesztett bennem. Egyszer csak elállt az eső, megcsapott minket a meleg pára és a csend, ahogy Kyouya egy rántással behúzott a barlang száján. A világítást egy zseblámpa fénye adta, mögötte pedig ott vacogott Tamaki, elázva, de egy darabban, összekuporodva egy vödörnyi rák mellett. Szomorúan bámult maga elé, kezei között az egyik rákot forgatta, ám a jöttünkre felnézett. Tányérméretűre kerekedett a szeme, az ajka elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán.

A kimerültségtől fújtatva álltam előtte, mellkasom szaporán emelkedett fel-le a vállammal együtt, vizes ujjaimmal még mindig Kyouya-senpai kezét szorongattam, frufrumból vízcseppek koppantak az orromra. Nem tudtam megszólalni, nem volt mondanivalóm, örültem, hogy a senpainak nem esett baja, és haragudtam rá az ostobaságáért.
- Ti... Értem...? - kérdezte meghatódva, s a szemeibe biztosan könnyek szöktek volna, ha Kyouya nem robog mellé és az öklével nem vágja kupán.
- Te idióta! Mindenki aggódott érted! - vágta a fejéhez, mire a senpai heves bocsánatkérésbe kezdett. Erőt vettem magamon, és amint helyreállt a légzésem, lehúztam a fejemről az esőkabát kapucniját, majd Tamaki elé lépve leguggoltam. Ettől egy kicsit megszeppent, elhallgatott, de állta vizslató, szigorú tekintetem.
- Miért jöttél ki? - kérdeztem egyelőre színtelen, higgadt hangon.
- Rák... - dünnyögte, mint megilletődött kisgyerek, és az orrom elé dugta a kezében fogott darabot.
Türelmetlenül félretoltam.
- Ilyen viharban?
- Ez a kedvenced...
- Ráért volna holnap is.
- Nem akartam esküvőre menni... - magyarázta durcás hangon, mire én értetlenül felvontam a szemöldököm. Ilyen, számomra random félmondatokkal dobálóztunk, míg Kyouya zihálva minket figyelt. Egyszer csak mosolyra görbültek az ajkai, és közbeszólt.
- Tamaki... - nevetett. A hangjára mindketten odanéztünk. A jóképű, éppen vizes host levette a szemüvegét, a pólója aljával letörölgette a lencsékről a cseppeket. - Ez volt a te tökéletes lehetőséged, hogy bevalld... Ekkora idiótát... Még mindig nem jöttetek rá?
Mindketten értetlenül hallgattunk, így Kyouya visszahelyezte az orrára a szemüveget, a mutatóujjával a helyére tolta, majd komolyan Tamakira meredt. A szőke host ettől behúzta a nyakát, mint aki tudja, hogy rosszat csinált.
- Én eleget segítettem, innentől magadat okold. Én is beszállok. Haruhi! - dörrent rám, amitől akaratlanul is elhúztam a számat. Nem tetszett az a magabiztosság, önelégültség, ami Kyouya-senpaiból áradt.
- Mi az?
Odalépett hozzám, lehajolt, megfogta a kezem és talpra húzott. Esetlenül botlottam elé, majd érdeklődve felpillantottam rá. Azt vártam, hogy engem is kioszt majd, vagy fejbe ver, amiért már megint nem értek valamit, ami szerintük evidens, szerintem viszont érthetetlen. A várttal ellentétben Kyouya szokatlan jókedvvel mosolygott, bár ez inkább tűnt ijesztőnek, mint szívdöglesztőnek - a Host Club vendégei nyilván nem értenének egyet velem és az ízlésemmel. Szabad keze a vállamra csúszott, maga felé fordított teljesen, s én csak annyit vettem észre a szándékából, hogy az arca közeledni kezdett hozzám.
Mielőtt bármit is tiltakozhattam volna, ajkai finoman súrolták az enyémet, puha, kimért csókja teljesen kisajátított. A vállamnál fogva húzott egyre közelebb és közelebb, míg a csuklómra font ujjaival finoman szorított. Annyira meglepett, hogy az agyam teljesen leblokkolt, esélyem sem volt reagálni. Tamaki-senpai ellenben hamarabb észbe kapott, hallottam, hogy a rákot a vödörbe dobva felpattan a helyéről, s felénk csörtet.
- Kyouya, te szemét! - A csók számomra végtelennek tűnt, pedig csak pillanatok teltek el aközött, hogy a senpai ajkai az enyémhez értek, és aközött, hogy Tamaki a felsőjét megragadva a barlang falának taszította.
Lendült egy ököl, s csattanva vágódott bele egy arcba.

Várjunk!
Állj!
Lassítsunk le!
A két host egymásnak esett... miattam?

>>következő
<<előző

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.