- Au, au, au! Haruhi, meg akarsz ölni?! - háborgott a Host Club királya, ahogy a fagyasztott borsót haruhis gyengédséggel feldagadt orcájához érintettem; kevésbé nőiesen fogalmazhatnánk úgy is, hogy érzéketlenül belenyomtam az arcába.
- Kérlek szépen, ne nyafogj, senpai! Kyouya-senpainak egy rossz szava nem volt - pillantottam a másik delikvensre, aki egy törlőrongyba csavart jégakkut szorított felrepedt, alsó ajkához. Tamaki vetett rá egy sértett pillantást, majd újból felém fordult.
- Ha már itt tartunk, miért ő kapja a jégakkut és én a borsót?! - nyafogott tovább. A folyamatos mocorgását Hikaru alig bírta követni a törölközővel, amit a fiú fejére terített, hogy megtörölje vele vizes tincseit. Honey-senpai ezalatt megszárította Kyouya-senpai haját és pokrócot is hozott neki, míg a másik két host elsietett - Kaoru esetében bicegett - váltásruháért.
Ezen a ponton elfogyott a türelmem és gyilkos pillantással a hisztiző hostba fojtottam a szót.
- Mert Kyouya-senpai hajlandó volt abbahagyni a verekedést, téged meg alig tudtalak leállítani!
A senpai összerezzent, behúzta a nyakát a szidalomtól, majd tekintetét durcásan a földre szegezte és többet egy szót sem szólt. Nagyot sóhajtva leheveredtem kettejük közé a kanapéra, hogy megpróbáljam felidézni, mi az ördög történt az elmúlt fél órában.

Ah, igen...

Kyouya-senpai csókja olyan váratlanul ért, még csak arra sem volt időm, hogy reagáljak, mert Tamaki máris nekiesett. Akkorát behúzott a barátjának, hogy a senpai ajka felrepedt, viszont amint levegőhöz jutott, viszonozta a támadást egy jobb egyenessel. Én csak álltam mögöttük és kapkodtam a fejem; mire összeszedtem minden lélekjelenlétem, a két fiú egymásnak feszült a barlangban, odakint meg csak tombolt a vihar... Óráknak tűnt az a néhány perc, mialatt sikerült szétválasztanom őket. Féltem a fiúkat egy légtérben hagyni, így visszatessékeltem őket az Ootori villába. Amúgy is ránk fért, hogy átmelegedjünk, mivel mind a hárman bőrig áztunk és átfagytunk odakint.

De most komolyan, mi az ördög volt ez? Nem csak a csók, de Tamaki-senpai is...

Alig merültem el a gondolataim legmélyén, Hikaru odalépett hozzám és száraz törölközőt kínált felém. Amikor visszaértünk a villába, az volt az első, hogy elzavartak átöltözni és megszárítkozni, így hálás mosollyal elutasítottam a gesztust. Előbb az egyik, majd a másik senpaira pillantottam, akik a kanapé két szélére húzódva, egymással ellentétes irányba bámultak, jéggel ápolván egymás által felsebzett arcukat. Még mindig nem értettem, mi az ördög folyik itt, ráadásul szörnyen zavart a feszültség, amit szinte tapintani lehetett köztük.
- Kyou-chan, Tama-chan, kész a fürdő! - bukkant fel a kanapé mögött Honey-senpai. Vékony hangú kiáltása hirtelen ért minket, mind a hárman ültünkben összerezzentünk. A két fiú egyszerre állt fel, hogy elinduljanak, ami méltatlankodó pillantást eredményezett mindkettejük részéről.
- Mint a Host Club királya és apja, engem illet az elsőbbség - érvelt Tamaki-senpai büszkén, de óvodás szinten.
- Ne feszítsd túl a húrt, Tamaki... - A másik fiú csak türelmetlen mosollyal és felvillanó szemüveglencsékkel felelt. Mori-senpai a host hóna alá nyúlt és empatikusan elcipelte Kyouya és Tamaki pillantásának kereszttüzéből. Én is felálltam a kanapéról, mire mindkettejük tekintete rám szegeződött, egy pillanatra elhallgattak, majd Tamaki durcásan visszahuppant a helyére, Kyouya pedig sietős léptekkel az emeletre indult.
Nem értettem a kettejük közti feszültséget, hiába erőltettem az agyam, és ez aggasztott. Honey-senpai szomorúan lebiggyesztette az ajkát.
- Haru-chan, Kyou-chan és Tama-chan miért vesztek össze?
Hamarosan magamon éreztem az összes host kíváncsi pillantását. Égetett, mint a nappali forróság.
- Ki tudja... -sóhajtottam megjátszott tanácstalansággal, Tamaki-senpai pedig nem cáfolt meg. Úgy tűnt, ez egyelőre kielégítette a többiek kíváncsiságát, mert különböző ürügyekkel szép lassan magunkra hagytak minket.
Tétován visszaültem a helyemre Tamaki mellé, aki a borsót az arcának támasztva, percek óta ugyanúgy bámult egy pontot a földön. Kínzóan sokáig törtem rajta a fejem, mit mondhatnék, s mikor már úgy döntöttem, feladom és elvonulok aludni, a fiú váratlanul megszólított.
- Haruhi? - A hangja szokatlanul fáradtnak és rosszkedvűnek hangzott. Érdeklődve fordultam felé.
- Tessék?
- Igaz, hogy Hikaru szerelmet vallott neked?
A kérdése ezernyi emlékképet indított el sivár elmémben arról az éjszakáról, amikor Hikaru erőszakkal megcsókolt és a fejemhez vágta, hogy semmit sem értek az érzéseivel kapcsolatban. Elvörösödtem, nem bírtam tovább a senpaira nézni.
- H-hát, nem, azaz nem konkrétan... - Ha jobban belegondolok, nem mondott semmit, egész egyszerűen csak megcsókolt, amitől mindketten annyira zavarba jöttünk, hogy utána egy szó nélkül magára hagytam. Ez vajon azt jelentené, hogy Hikaru szeret engem?
- És Kyouya? - Gondolataimból a senpai hangja rántott ki. Értetlenül pillantottam rá újból.
- Mi van vele?
- Ő is szeret?
A feltételezéstől - bár óriási, hatalmas, mérhetetlenül nagy képtelenségnek tartottam - valamiért még inkább elvörösödtem.
- Eh? Az ki van zárva! Mindig olyan gonosz velem... Szívességből akkora számlát gyártott nekem, mint a korábbi tartozásom... - dünnyögtem elhalkulva, visszaidézvén azt a rengeteg költséget, amiről a Host Club anyja beszámolt, hogy a nyakamba varr majd.
Tamaki végre rám nézett. Az arca vörös volt, mint az enyém, de a szeme a haragtól szikrázott.
- Akkor miért hagytad, hogy megcsókoljon?!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a kérdésére, ezért ugyanazzal a lendülettel visszatámadtam.
- Nem hagytam, csak annyira meglepett, hogy reagálni sem tudtam rá!
- Ellökhetted volna magadtól!
Tamaki-senpai megemelte a hangját. Mérgesen visszaszívtam a levegőt, majd én is egy fokkal hangosabban folytattam.
- Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól, amit a vihar okozott, amibe ki kényszerültem menni egy idióta miatt, aki úgy gondolta, éjszaka, a zuhogó esőben gyűjt magának rákot!
- Nem magamnak, neked!
- Ki kért ilyesmit?! Ugyan miért nem várhattál ezzel reggelig?!
- Nem akartam, hogy férjhez menj!
Egyikünknek sem tűnt fel, hogy vitánknak egyre több, kíváncsi szempár a tanúja. A host club többi tagja, kivéve Kyouya-senpait, a legközelebbi fal, asztal illetve oszlop mögül leselkedett, legalább olyan feszülten hallgatták a vitánkat, mint mi magunk.
- Ugyan kihez mennék férjhez reggelig?!
Tamaki-senpai erre már nem tudott mit visszaszólni, bár válaszra nyitotta a száját, de inkább mérgesen az ajkába harapott, lehajtotta a fejét és visszafordult a helyére, háttal nekem. Nem tudta tisztázni az érzéseit, és ez a vita olyan idegessé tett, hogy nekem sem sikerült. Kínos csend állt be közénk, mialatt ő az ablakon túli vihart figyelte, én pedig a térdemre fektetett kezemet.
Végül Tamaki felállt.
- Lefekszem.
Hirtelen úgy éreztem, ha nem állítom meg, elveszíthetek valami nagyon fontosat, ám a kezem túl lassan nyúlt ki felé, és mire rászántam magam, a senpai már megkerülte a kanapét, eltűnt a szobák felé vezető folyosón.

Miért én érzem magam rosszul? Miért én vagyok mindig a hibás? Hiszen el sem akartam jönni erre a nyaralásra!

- Hát nem igazságtalanság? Honnan az ördögből tudhatnám, mi bajuk van, ha egyikük sem beszél?! - panaszkodtam órákkal később a telefonba. Ha jobban belegondolok, fogalmam sem volt, mi vett rá arra, hogy felhívjam apát. Egyszerűen csak hallani akartam a hangját; szükségem volt valakire, aki normálisan, ép ésszel végig tud hallgatni, és ugyanígy tanácsot is adhat nekem. Hiszen apának köszönhetem, hogy képes voltam a fesztiválon visszahozni Tamakit; nincs más, akire jelenleg számíthatnék.
- Tudod, Haruhi, néha sokkal nehezebb szavakat találni az érzéseinkre, mint érezni őket, ezért sokan a tetteikkel mutatják ki, ami bennük van. Nem egyszerű olvasni ezekből a jelekből, főleg, ha rólad van szó...
Összehúztam a szemeimet. Már a saját rokonom is lassú felfogásúnak gondol!
- Akkor hogy érthetném? - kérdeztem türelmetlenül, és eldőltem a vezeték nélküli telefonnal az ágyamon. A sötét mennyezetet bámultam, amire egy-egy kósza villám olykor különös árnyat festett.
- Mint emberi lény, azt mondanám, a szíveddel láss, ne az eszeddel, de mint az édesapád... - Elakadt a hangja. Csendben hallgattam a vonalon túlról átszűrődő szuszogását. - Nézd, édesem, ezek az emberek azért éreznek irántad úgy, ahogy, mert olyan vagy, amilyen. Ha meg akarod érteni az érzéseiket, akkor cselekedj úgy, ahogy szoktál.
Nehezemre esett gubancos szavaiból kibogozni a megoldást, hisz hogyan tudnám objektíven értékelni a saját természetemet? Azt csak mások látják, azok, akik körbevesznek engem. Az én képem sokkal szubjektívebb, sokkal egyénibb az általuk festett ábrándjaiknál.
- Ahelyett például, hogy görcsösen töröd a fejed, egyszerűen állj eléjük és kérdezd meg, hogyan éreznek.
Apa leegyszerűsített bölcsessége lámpát kapcsolt a fejemben. Ez az! Ha nem tudok valamit, csak rá kell kérdeznem mindenféle elméletgyártás vagy kerülőút helyett.
Lassan felültem az ágyon. Ekkor jöttem rá, hogy órák óta tombol a vihar, mégsem félek. Tudtam, hogy Ő itt van, ezért nem féltem.

Percekkel később, amikor kiléptem a szobám ajtaján, szembe találtam magam Kaoruval. A falnak dőlve álldogált az ajtóm előtt, mintha várna valakire, de mivel egyszer sem kopogott be, nem gondoltam, hogy engem keresne. Kérdő pillantást küldtem neki, amit egyből viszonzott.
- Hova mész? - érdeklődött csendesen.
- Van néhány kérdés, amire választ szeretnék kapni.
Kaoru elmosolyodott.
- Hikarutól, Kyouya-senpaitól vagy a királyunktól?
Nem feleltem, csak elgondolkodva magam elé meredtem, mire Kaoru halkan elnevette magát.
- Mindhárman a szobájukban vannak... Végül is, egyedül a hercegnőn múlik, hogyan zárja le a mesét.
Kérdő tekintetem látva csak legyintett egyet. Megköszöntem az információt és tovább indultam a fiúk szobája felé. Bár rövidnek tűnt az út, bőven volt időm átértékelni a kapcsolatomat az összes hosttal. Hisz mi egy nagy család vagyunk - Honey-senpai és Mori-senpai olyanok, mint a testvérek; Kyouya-senpai és Tamaki-senpai mint a házastársak; amit pedig én érzek irántuk...
Megálltam a szobája előtt, felnéztem az ajtó felett húzódó számra. Hatos. Vettem egy mély levegőt, s miután bekopogtam, elszántan beléptem az ajtón.

- Eddig tartott a mese - kaptam tekintetem az órára. Elszörnyülködve tapasztaltam, hogy már jóval túlléptük a megengedett időt, holnap pedig óvoda, nem folytathattam tovább az esti mesét.
- Utána mi történt? - faggatózott a kislány, nagy, barna szemeivel engem fürkészett az orrig felhúzott paplan alól.
- Könnyen kitalálhatod, hiszen évekkel később megszülettél...
Gyengéden végigsimítottam hosszú, szőke tincsein, mire elmosolyodott. A feje mellé raktam a kedvenc, nyuszis plüssét, majd ráigazítottam a vállaira a takarót. Szelíd csókot nyomtam a homlokára.
- De én hallani szeretném! Kérlek! - feleselt édes, vékony gyerekhangon.
- Majd holnap - Szigorú elutasításom egyúttal ígéret is volt. - Szép álmokat! - suttogtam fölé hajolva.
- Jó éjt, anyu! - dünnyögte vissza álmos hangon. Az oldalára fordult, elhelyezkedett, behunyta a szemeit. Mire felkeltem mellőle az ágyról és az ajtóhoz léptem, már az igazak földjén járt, mélyen aludt. Ajkam halvány mosolyra görbült, lekapcsoltam a villanyt és halkan behúztam magam után a gyerekszoba ajtaját.
Ekkor elkapta a derekam. Az ijedtségtől kis híján felkiáltottam, de nem szerettem volna felébreszteni a lányunkat, így csak a támadóm kezére csaptam.
- Senpai! - feddtem meg halkan suttogva.
- Jó hosszú mese volt... - ölelte át a derekamat. Megéreztem a nyakamon a leheletét, ahogy az arcát odadugva csókot lehelt a bőrömre. Halkan felnevetett. - "Senpai"? Ez olyan nosztalgikus...
- Volt mit mesélnem... - feleltem pimasz félmosollyal, amitől kiszélesedett a mosoly az arcán, és a hálószoba felé húzott.
- Ezt úgy mondod, mintha az én lassú felfogásomon múlt volna! - nevetett. Én is felnevettem, amikor a derekamnál fogva berántott maga mellé az ágyba.
- Ó, a világért sem akarom kritizálni a Host Club Mindenhatójának képességeit, de neked is sokára tartott kiböknöd, hogy "szeretlek" - feleseltem.
A hátamra döntött, megtámaszkodott két oldalt a fejem mellett, és ahogy megérintettem az arcát, gyengéden, szerelmesen elmosolyodott.
- Én már az első pillanattól fogva szerettelek... Amikor közölted, mennyire mókás eljátszanod a fiú host szerepet, tudtam, hogy te leszel az.
- Hazug. Akkor mi tartott eddig? - kérdeztem halkan suttogva, ujjaimat összefűzve a tarkóján. Lejjebb hajolt, ajkaink szinte súrolták egymást, ahogy felelt.
- ...hogy rá is jöjjek.
Ajkaink összeforrtak, s én megkaptam a sokadik őrjítő, forró csókot attól az egytől, akit mindvégig szerettem. Hogy miért tartott mégis olyan sokáig rájönnöm? Apa azt mondta nekem egyszer, hogy nem egyszerű olvasni a jelekből, ha rólam van szó...

Vettem egy mély levegőt, s miután bekopogtam, elszántan beléptem az ajtón. Tamaki felém fordult, tágra nyílt szemei lassan összeszűkültek, ahogy kedvesen rám mosolygott.

<<előző

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés