|
Geta to yaki miso (oneshot) +18
írta: zsebiMao
hossz: 2 fejezet
kategória: yaoi, romantika, humor, gyereknevelés
megjelenés éve: 2015
szereplők: Mizore Yoru, Akatsuki Sorata
*Geta to yaki miso (下駄と焼き味噌) Geta és miszóstál. (bár különböznek, mégis hasonlók).
Az esős évszak kezdetén a kóbor macskák elárasztják Nagoya utcáit, mintha csak abban bíznának, hogy találnak valakit, aki befogadja őket. Itt, a Csendes-óceán partján ez a néhány hónap mindig rengeteg esővel jár, s bár a kikötőnél a levegő friss és zamatos, a város felhőkarcolói közé érve mintha üvegházban találná magát az ember. Párás, fülledt, esős – nem csodálom, hogy az összes kóbor állat fedélt keres a feje fölé a tsuyu idejére. Vajon utána mi lesz? Hűek maradnak ahhoz, aki befogadta őket, vagy csak addig tisztelnek valamit, míg szükségük van rá? S vajon az én macskám is eltűnik majd, ha vége a nyárnak?
Külön tálcákra pakoltam a füstölt lazacos és az uborkás onigirit. Esztétikusan elrendeztem őket egymás mellett azzal a tudattal, hogy aztán pár perc múlva mohó gyermekkezek túrják majd szét. Teletöltöttem a pöttyös, műanyag bögréket gőzölgő zöld teával, és megindultam az uzsonnával a csoportszoba felé. Épp az előbb keltették a kicsiket a délutáni alvásból, szóval a legtöbben még bágyadtan szorongatták a plüsseiket, míg a dajkák összecsukták az ágyakat. Egyikük azonban éberebbnek tűnt a társainál: az előszobában ült és a cipőjét próbálta felhúzni. Mire lepakoltam a tálcákat és kiléptem a kislányhoz, már a cipőfűzőjét kötötte. Megtöröltem a kezem zöld óvodai kötényemben és leguggoltam mellé.
- Nahát, Hiyori, te már egyedül be tudod kötni a cipődet? - kérdeztem csodálkozva, figyelvén, az aprócska ujjak hogyan formálnak nyuszifület a fűzőből. A kislány gyakorlottnak tűnt, dicséretemtől mégis zavarba jött annyira, hogy egy pillanatra összezavarodjon a hurkokban.
- Ühüm! Kazu-chan tanított meg rá! - felelte büszkén, az elejéről kezdve inkább a mozdulatsort. - Apa még nem tud róla. Meglepi lesz! Szóval titok!
Hallottam róla, hogy Hiyori apja összeköltözött valami íróval és most ketten nevelik a kislányt, de mivel úgy tűnt, a férfi jó hatással van a gyerekre, nem volt okom elítélni őket. Többször eljött már Hiyoriért az óvodába, és tisztességes, megbízható férfinak tűnt. Ráadásul nekem is volt egy titkom, ami rosszabb az övéknél...
Gondolataimból Hiyori örömittas kiáltása rántott ki.
- Kész!
Felpattant a helyéről és a cipőjében gyönyörködve pördült egyet a tengelye körül. Elmosolyodtam.
- Amíg édesapád ideér, menj és uzsonnázz meg!
- Jó!
Magamban jót derültem azon, milyen aranyosak az itteni gyerekek. Szerettem ezt a munkát, még ha eredetileg az is volt az álmom, hogy gyermekorvos legyek. Nem mondanám, hogy kudarcként éltem meg, hogy nem jutottam be az orvosi egyetemre, és erre a munkára sem tekintek lenézéssel, de az igaz, hogy orvosként talán többet tudnék tenni ezekért a gyerekekért, mint kisegítő dajkaként. Így aztán esténként, hétvégente és a szabadidőmben folytattam a kemény tanulást, hogy a következő felvételin sikeresen átmenjek.
- Mizore-san? - hallottam meg a nevem az ajtó felől, mire sietősen felegyenesedtem a szekrények mellől és a belépő felé fordultam. Egy fiatal, csokoládébarna hajú férfi állt ott laza, fehér ingben és egyszerű farmerban. Hiyori apja. Biztos a munkából jött. Ha jól tudom, cukrászként dolgozik valahol az állomás mellett.
- Á, Nomura-san! Jó napot! - köszöntöttem egy kedves mosollyal, de rögtön hátrahőköltem, ahogy a férfi tőből meghajolt előttem, és a lehető legudvariasabb szóválasztékkal elmondta, hogy a lányáért jött. - Kérlek, Nomura-san... Ne légy ennyire formális, hiszen egyidősek vagyunk!
Szabadkoztam zavartan kalimpálva, és mivel aranyszőke tincseimbe nem tudtam túrni, megigazgattam a fürtöket leszorító fejkendőmet. Nomura felegyenesedett végre, mielőtt azonban felelhetett volna, Hiyori – egy félig megevett onigirit majszolva – kirontott a csoportszobából és az apja karjába vetette magát.
- Nahát, már fel is öltöztél? - cirógatta meg a lánya haját, aki vidáman bólintott, majd az apja keze alatt rám kacsintott. Visszakacsintottam rá és elbúcsúztattam a kislányt, hosszan integetve utána.
Hirtelen hangos sikolyok ütötték meg a fülem. Kihagyott egyet a szívem, és amilyen gyorsan csak tudtam, a csoportszobába rohantam. Elcsúsztam a szőnyegen, megbotlottam az egyik kisautóban, és kis híján elsodort a szobából kiözönlő, sikongó gyermektömeg.
- Honda-san! Mi történt?! - szólítottam meg a főnökasszonyt, aki a többi óvónővel összecsimpaszkodva, egy-egy szék vagy asztal tetején kuporgott a kiürült szoba közepén.
- O-o-o...! O-o! Ott! - sipította a középkorú asszony halálra sápadva, vékony ujjával egy pontra bökve a szőnyeg közepén. - Ott! Ott!
Értetlenül közelebb merészkedtem. A szőnyegen, a kockavár és két baba között egy hátára borult, hatalmas csótány terpeszkedett, kétségbeesetten kalimpálva ízelt lábaival. Felsóhajtottam. Szerencsétlen pára jobban megijedt az emberektől, mint fordítva. Leoldottam a fejemről a kendőt és óvatosan beleforgattam a csótányt – ekkor az óvónők "hijj"-t sikoltottak, kis híján a frászt hozva rám –, majd a nyitott kertajtóhoz léptem és kiengedtem a fűbe. Behajtottam magam után az ajtót és helyreborzoltam félhosszú, szőke fürtjeimet.
- Mizore-san! Mizore-san, egy áldás, hogy maga itt van! - rohamoztak meg a nők, miután reszkető lábakkal lemerészkedtek a menedékhelyükről. Zavartan fogadtam a bókjaikat és a dicséreteiket, pedig nem tartottam nagy hőstettnek csótány úr kilakoltatását.
Mivel én vagyok az egyetlen férfi alkalmazott, ha betévedt valami kósza állat az óvoda területére, eleinte engem kényszerítettek a delikvens kilakoltatására, vagy egyenesen gyilkosságra. Egy csapat felhevült nő meglepően vérfagyasztó tud lenni. De természetesen én gondoskodtam az óvoda körüli, nehezebb teendőkről is, mint a villanykörte kicserélése, a szekrények összecsavarozása, a csap megjavítása vagy a kapu megolajozása is. Egészen hozzászoktam már, hogy egyfajta hősként tekintenek rám, pedig sosem mondtam egyetlen szóval sem, hogy én nem félek a tenyérméretű pókoktól és ízelt lábúaktól.
Míg a többiek visszaterelték a megtisztított csoportszobába a piciket, a szélcsengő csilingelését hallottam az ajtó felől. Jött valaki. Ahogy az órára pillantottam, a gyomrom azonnal bukfencet vetett, a szívem pedig úgy döntött, megpróbálja kipréselni magát a torkomon. 15:15. A hét minden egyes napján, esőben, hóban, szélviharban és füllesztő melegben egyaránt, hacsak nem szólt előre, hogy dolga van, az én titkos bűnöm mindig ekkor érkezett. A lábam automatikusan indult meg az előszoba felé, ám alig léptem ki a folyosóra, összeütköztem valakivel. Egyensúlyomat vesztve megtántorodtam, amikor éreztem, hogy az illető határozottan megragadja a vállamat.
- Sensei?
Kihagyott egyet a szívem, hogy aztán kétszer olyan gyors tempóban dübörögjön tovább. Felpillantottam az ütközőmre, a kócos, vörös hajkoronával keretezett, fiatal arcra, a vidáman ragyogó, égkék szemekre, a széles, önelégült mosolyra. Akatsuki Sorata-kun. 15 éves. Idén kezdte a felső-középiskolát. Kora ellenére izmos, nyúlánk alkattal megáldott fiú volt, mindössze fél fejjel alacsonyabb nálam úgy, hogy még csak az utóbbi években kezdett el igazán nőni! Élénk színű ruhákat viselt, egy kék rövid ujjút, amire fekete mellényt vett rá. Neonzöld fejhallgató lógott a nyakában, még a cipőfűzője is ebben a színben rikított. A nadrágja ezüst övcsatján egy oroszlán díszelgett, zsebéből félig kilógott a telefonja, amiről zenét hallgatott. A csuklóján karperec, nyakában lánc, a vállán átvetve táska lógott. Biztos az iskolából jött. Az orrán és az arcán, mint szinte mindig, most is ragtapasz húzódott. Már megint verekedésbe keveredett?
- ...van? Sensei?!
Gyengéden megrázta a vállamat, mire végre magamhoz tértem. Aggódó, kérdő tekintettel meredt rám, de őszintén szólva fogalmam sem volt, miről beszélt az elmúlt pillanatokban. A szívem lüktetésén kívül semmi mást nem hallottam. Bizsergett a bőröm nagy, meleg tenyere érintése alatt.
- Ah, ne haragudj! Nem figyeltem! - szabadkoztam sietve, mire elengedett és mosolyogva megrázta a fejét.
- Inkább én sajnálom, hogy beengedtem magam, de nem láttam senkit és aggódtam, hogy valami baj történt.
A figyelmessége mosolyt csalt az arcomra.
- Csak egy csótány... - legyintettem a kendőmmel, mire jóízűen elnevette magát.
- Megint magának kellett kilakoltatnia?
Nem feleltem, csak belefeledkeztem a nevetésébe. Amúgy is szemtelenül fiatal volt, de amikor nevetett, még a korát is meghazudtolta; ugyanakkor volt benne valami, amitől kifejezetten férfiasnak tűnt. Vagy talán csak én láttam annak?
Hirtelen abbahagyta a nevetést és hosszan rám meredt. Az arcomat fürkészte. Elfogott a szédülés, ha arra gondoltam, megsejtheti a titkomat, ezért igyekeztem levegőt sem venni. Megemelte a kezét és a hajamhoz nyúlt, kiigazított két keresztben álló, szőke tincset.
- Még sosem láttam a senseit a kendője nélkül. Gyakrabban kéne levennie. Jól áll.
Rákvörös lettem. Attól a naptól kezdve a csuklómra kötöttem a kendőt, a szőke fürtöket pedig szabadon hagytam, az anyukák és női dolgozók legnagyobb örömére.
Ez az én bűnös titkom: beleszerettem egy nálam tíz évvel fiatalabb kölyökbe.
Másnap reggel késésben voltam. Egész éjszaka Soratán merengtem és a lelkiismeretemmel viaskodtam, így aztán nem sokat aludtam, reggel pedig késve indultam el otthonról. Még csak az asztalokat törölgettem az ebédlőben, amikor megszólalt a szélcsengő és megérkezett az első gyerek.
- Jövök!
A vállamra vetettem a rongyot, megtöröltem zöld kötényemben a kezem és az előszobába siettem. Azt hittem, elájulok: Sorata sötétkék, iskolai díszegyenruhájában álldogált a hallban, épp segített levetkőzni az öccsének. Az öltöny és a nyakkendő sokat dobott a megjelenésén, a ragtapasszal az orrán úgy festett, mint egy korombeli agglegény. Egy pillanatra sóvárogva gondoltam arra, milyen jó lenne, ha gondoskodó, iskolás testvér helyett inkább gondoskodó, egyedülálló apuka lenne! Ezt azonban gyorsan kivertem a fejemből és alaposan megkorholtam magam. Mindketten fiúk vagyunk, az ég szerelmére!
Mivel én már megint elbambultam, ő köszönt előbb.
- Jó reggelt, sensei!
- Jó reggelt! - feleltem egy vidámnak álcázott mosollyal, és lehajoltam megölelni a karomba szaladó kisfiút. Ugyanolyan rövid, vörös haja volt, mint a bátyjának.
- Fogadj szót Mizore-senseinek, Tsubasa! - köszönt el az öccsétől, aztán felém fordult. Meglephette őt, hogy nincs rajtam fejkendő, mert hosszú pillanatokig rám meredt, mielőtt elmosolyodott volna. - Szóval megfogadta a tanácsomat. Tényleg jól áll!
Úgy éreztem, menten elolvadok, de féltem, hogy Tsubasa éles szeme gyanút fog, így csak halkan megköszöntem a bókot, és beterelgettem a kisfiút a csoportszobába.
- Egyébként, Akatsuki-kun! - szóltam utána, mikor láttam, hogy távozni készül. - Nyugodtan hagyd el ezt a -sensei megszólítást. Én csak kisegítő vagyok itt...
Habozott a válasszal, de ahogy felém fordult aztán, rögtön magabiztosan kihúzta magát és egyenesen a szemembe nézett. Nagyot nyeltem.
- Akkor hadd hívjam a keresztnevén, Yoru-san!
Elöntötte az arcomat a vér. Képtelen voltam felelni a kérésére, így lesütötte a szemét, elnézést kért, szabadkozva, hogy elkésik az iskolából, aztán kisietett az ajtón. Percekig álltam ott vadul dübörgő szívvel, némán.
Aznap Sorata is késett. Aggódva fürkésztem az órát, ahogy teltek a percek, egyre nyugtalanabb lettem. 15:16, 15:20, 15:22, 15:27, 15:40, 16:09, 16:40. Mégis mi történhetett? Mindig pontosan, időben jön. Ha Tsubasa lebetegszik, maga hív fel, ha pedig a szülei jönnek érte, reggel vagy előző nap szól. Nem szokott szó nélkül késni. Az idegességem átragadt a gyerekekre is, szóval Honda-san megkért, hogy mossam fel inkább az előszobát. Odakint beborult az ég, sötét esőfelhők gyülekeztek. Igaz is, nemsokára kezdődik az esős időszak. Alapvetően sosem volt bajom az esővel – ez csak víz, előbb-utóbb eláll, a ruhák pedig megszáradnak. Mivel nincs autóm, a közlekedésben sem zavart soha. Még illett is a bűntudatos, melankolikus hangulatomhoz.
Most azonban csak idegesebbé, lehangoltabbá tett. A percek iszonyú lassúsággal teltek, már elmúlt fél hat, mire befejeztem az előszoba takarítását. Az utolsó gyereket is elvitték, kivéve Tsubasát, és már a legtöbb alkalmazott is elment, csak Honda-san és én maradtunk.
- Mit tegyünk? - fordultam tanácstalanul a főnökasszonyhoz, míg a kisfiú a csoportszobában rajzolgatott.
- Már telefonáltam a családnak, azt mondták, nem tudják, mi történhetett Akatsuki-kunnal. Ők csak nyolc óra előtt érnek ide a munkájukból.
Honda-san idegesen tördelte az ujjait. Merengve összefontam magam előtt a karomat.
- Honda-san, menjen haza! - vetettem fel a lehető legudvariasabban. - Semmi értelme annak, hogy ketten várakozunk. Legyen inkább a férjével és a kislányával, Tsubasa-kunt pedig rám bízhatja!
Tudtam, hogy a sok túróra miatt a főnökasszonynak így is alig jut ideje a családjára. Ennyit igazán megtehettem érte. Még ha nem is vagyok hivatásos óvóbácsi, nekem is vannak testvéreim, tudom, hogyan kell szórakoztatni és megóvni pár óráig egy kisfiút.
Vonakodva ugyan, de Honda-san belement. Többször is megköszönte a kedvességemet, mielőtt és miután rám bízta az épület kulcsait, aztán esernyőt bontott és magunkra hagyott minket. Mosolyogva integettem utána, aztán egy gondterhelt sóhajjal átmentem a csoportszobába. Tsubasa még mindig rajzolt.
Leheveredtem mellé a székre.
- Mit rajzolsz?
A kíváncsiskodásomnak engedve megmutatta a rajzát. Kutyákat és lovakat rajzolt egy nagy karámban. A képén sütött a nap és minden állat mosolygott. Nem egy depressziós gyerek...
- Lovak és kutyák, milyen aranyosak! - dicsértem meg. - Cicákat nem rajzolsz?
Barnára cserélte a kéket, és színezni kezdte az egyik ló lábát.
- Nem szeretem a cicákat! Undokok és gonoszak! - felelte már-már duzzogva.
- Inkább azt mondanám, hogy kényesek és ravaszak. A saját kedvük szerint cselekednek és van bennük egy kis rosszindulat, de gonosznak nem nevezném őket - ingattam merengve a fejem.
- Nem szeretem őket. Nii-chan mindig hazahoz egyet, és ha esik, menedéket épít nekik.
Szóval ő az a fajta ember, aki az esernyőjét is beáldozza, ha egy kidobott macskát lát az esőben? Ez aranyos. Nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire gyengéd. Az órára pillantva újból elfogott az aggodalom, Tsubasa azonban meglepően nyugodtnak tűnt.
- Tsubasa-chan, nem aggódsz Sorata-kun miatt?
Erre abbahagyta a színezést, mosolyogva rám nézett és megrázta a fejét.
- M-m! El fog jönni!
Tsubasának végül igaza lett. Három óra késés után befutott a bátyja. Bőrig ázva, friss tapaszokkal az arcán, megtépázott iskolai egyenruhában. Amikor meghallottam a csengőt, olyan boldogan rohantam ki, mintha értem jött volna, de a látvány rögtön hidegzuhanyként ért.
- Veled meg mi történt?! - támadtam le köszönés helyett, és gyorsan becsuktam a csoportszoba ajtaját, nehogy Tsubasa meghalljon minket.
- Semmi... Elnézést a késésért... - felelte fásult udvariassággal. Ahogy közelebb léptem hozzá, alkohol és dohányszag csapta meg az orromat. Már megint verekedésbe keveredett? De most még ivott és dohányzott is mellé?
- Mi az ördög van veled? Nem vall rád, hogy késel... - dorgáltam meg szelíden, segítettem kibújni neki a sáros cipőjéből. A folyosó felé támogattam. Bár magától is tudott járni, képtelen voltam elengedni a karját. Hátravittem a konyhába, leültettem egy székre és megkértem, hogy várjon, míg elmentem szólni Tsubasának. Megbeszéltem vele, hogy iszunk egy teát a bátyjával, mielőtt hazavinné, szóval addig nézzen nyugodtan mesét, utána pedig elmentem törölközőket és váltóruhát keresni. Utóbbit elutasította, így rávettem, hogy legalább vegye le a vizes ruháit, hadd száradjanak egy kicsit.
Némán kibújt a zakójából, a szék támlájára terítette, aztán elkezdte kigombolni az ingét. Letörtnek tűnt. Ujjai folyton megcsúsztak a vizes gombokon, de nem húzta fel magát, csak közömbösen bámult egy pontot az asztalon. Fogalmam sem volt, mibe keveredhetett, mégis rögtön megsajnáltam.
- Hadd segítsek! - léptem oda hozzá, és legnagyobb meglepetésemre nem ellenkezett. Az idegességtől remegett a kezem, ahogy folytattam a megkezdett gombolást. Ő csak egy helyben állt, az asztal helyett már engem bámult. Égetett a pillantása.
- Tsubasa-kun nagyon aggódott - jegyeztem meg, hogy zavaromat beszéddel leplezzem. Az utolsó gombnál jártam, amikor az ing megadta magát és szétnyílt a mellkasán, feltárva porcelán sima bőrét. Elöntött a melegség, kiszáradt a torkom. Sorata nem szólt mást, csak bocsánatot kért. Megtörölközött, elfogadta a teát, amit főztem neki, majd miután csendben megitta, felöltözött, összeszedte az öccsét és némán, mosolytalanul távozott. Nem tett megjegyzést a hajamra és egyszer sem mosolygott rám. Míg mindenféle butaságokról fecsegtem neki, távolba révedő szemekkel hallgatott, néha helyeselve.
Sosem éreztem még ilyen távol magamtól.
A késései egyre gyakoribbá váltak. Reggelente mindig vidám és élettel teli volt, mint régen, de amikor hetente egyszer-kétszer nem jelent meg időben, délutánra mintha kicserélték volna. Hallgatag volt és távolságtartó. Megtört. Életunt. Általában hat óra után mindig megérkezett, és volt, amikor az óvodába telefonált szűkszavúan szólni, hogy késni fog. Nem értettem, de hiába próbáltam faggatni Tsubasát, látszólag nem vett észre semmit az egészből.
Közben beléptünk a tsuyuba és a felhőszakadások mindennapossá váltak. Egy esős délután, mikor az utolsó gyerek is elment, kivéve Tsubasát, hazaküldtem a szokott módon a többi alkalmazottat. Őrült ötletem támadt. Az elmúlt hetekben az összes estémet és hétvégémet Sorata töltötte ki; ha nem az öccse előtt fedeztem, akkor is ő járt a fejemben. Nem csak hogy képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, de teljesen megfeledkeztem mindenről: az egyetemi felvételiről, vagy arról, hogy gyerekorvos akarok lenni.
A fejemre húztam az esőkabátot és beléptem a csoportszobába. Tsubasa teljesen elmerült a mesében.
- Tsubasa-chan, tudod, merre kell hazamenni az óvodából? - kérdeztem kedves mosollyal, mire a kisfiú felém fordult és biccentett.
- Ühüm, de nem szabad egyedül hazamennem - emlékeztetett szigorúan, mire halkan elnevettem magam. Még csak négy óra múlt, így ha Sorata tartja magát az eddigiekhez, még két óra, mire felbukkan. Nem akartam addig várni.
- Nem is mész egyedül. Gyere, hazakísérlek!
Tetszhetett neki az ajánlatom, mert egyből felpattant a tv elől.
- Segítesz bezárkódni?
Ketten rendet raktunk az óvodában, lekapcsoltuk a villanyokat és hagytam, hogy Tsubasa ellenőrizzen minden ajtót és ablakot, mielőtt bezártuk volna a kaput. Megigazítottam rajta az esőkabátot, aztán fölé tartottam az esernyőt, és a kezét fogva megindultam vele az utcán. Mint egy virág, teljesen kinyílt az esőben: mesélt a titkairól, a kedvenc játékairól, a szobájáról, a kislányról a szomszédban, aki tetszik neki. Mesélt a szüleiről is, hogy szomorú, amiért annyit dolgoznak, és hogy valójában őt is zavarja a bátyja titokzatos viselkedése. Igyekeztem megnyugtatni őt, és úgy tűnt, egy kicsit jobb kedve lett, mire elértünk a házához.
A szomszédjában élt egy kedves néni, ő varrta a szüleim esküvői ruháját, később pedig a nővéremét is. Látásból engem is ismert, Tsubasaékért pedig egyenesen oda volt. Amikor felhívtam az óvodából, hogy lenne-e kedve átmenni vigyázni a kisfiúra, míg a szülei hazaérnek, örömmel rábólintott.
A ház előtt várt minket. Átadtam neki Tsubasát, a lelkére kötöttem, hogy fogadjon szót, aztán figyeltem, hogyan mennek be a házba arról csacsogva, a néni milyen finom forrócsokit tud készíteni. Amikor meggyőződtem róla, hogy rendben lesznek, Sorata iskolája felé vettem az irányt.
Ez volt az én őrült ötletem.
Sorata iskolája két utcányira helyezkedett el az állomástól, ami egy kellemesen hosszú gyalogtávra van az óvodától, és kétszer annyira a házuktól. Ő persze minden reggel és délután megteszi ezt az utat csak az öccse kedvéért. Bár sosem mondta, hol és mit tanul, de felismertem legutóbb a díszegyenruháját. A Mizutani Középiskola tanulója, semmi kétség.
Az iskola elé érve nyitott kapuk fogadtak. Egy kicsit meglepett, mert a mi óvodánkból kiindulva nagyobb közbiztonságra számítottam. Úgy terveztem, belopódzom valamelyik ablakon, vagy a portás háta mögött, de az összes ajtó nyitva állt, a portás pedig rég hazament. Mennyit változott a világ tíz év alatt! Így azonban fogalmam sem volt, hol keressem a fiút. Abban bíztam, találkozom egy túlórázó tanárral vagy takarítóval, aki kisegíthet engem.
Nagy meglepetésemre egy csapat lányba futottam bele a tornateremnél kóvályogva, akik az edzésük végeztével éppen hazafelé indultak. Először meglepődtek engem látva, aztán amikor megszólítottam őket, kuncogva és összesúgva faggatni kezdtek, honnét jöttem, cserediák vagyok-e, mit tanulok, miért szőke a hajam, van-e barátnőm, milyen lányok tetszenek... Alig sikerült megértetnem velük, hogy keresek valakit.
- Ó, biztosan Akatsukira gondolsz, az 1/A-ból. Általában mi végzünk legutoljára a suliban, de mostanság Sarada-sensei korrepetálása mindig elhúzódik - csacsogta az egyikük.
- Igen, mióta Akatsuki-kunt megbuktatta a féléves vizsgákon, mindig késő estig bent maradnak - tette hozzá egy másik.
- Kár, pedig Akatsuki-kun mindig jól tanult. És olyan aranyos!
- Igen, sokat segít nekünk is, és mindig jobb kedvre deríti az osztálytársait!
Megköszöntem a segítségüket és sietve magukra hagytam őket, hadd fecsegjenek.
Kicsit megkönnyebbültem, hallván, hogy csak ennyiről van szó, habár egy sima bukás nem magyarázta meg számomra Sorata ellentétes viselkedését. Ennyire aggódna amiatt, hogy évet kell ismételnie? Gondoltam, ha már itt vagyok, megvárom, míg végez, szóval a lányok útmutatását követve elindultam megkeresni a termet. Nem volt nehéz dolgom, a három szintes épületben csak egyetlen teremből szűrődött ki fény – meg valami más is. Tompa, fojtott nyögések. Értetlenül ráncoltam a szemöldököm. Belém hasított a felismerés, hogy talán Sorata a tanárától szerzi a sérüléseit. De hát miféle pedagógus lenne képes kezet emelni egy gyerekre?
Ahogy egyre közelebb értem, úgy erősödtek fel a nyögések is. Nehéz sóhajokat, heves szuszogást hallottam, határozottan ismeretlen hangot – és ekkor felcsendült Soratáé is! Halkan, szokatlanul gyengén.
- Kérem...!
Összeszorult a gyomrom. Mégis mi az ördög folyik itt? A földbe gyökerezett a lábam, a kíváncsiságom mégis arra buzdított, hogy még közelebb menjek. A résnyire nyitott ajtón fény szűrődött ki, a keskeny csík felém nyújtózott, hívogatón, hát ráléptem és követtem. A rossz érzés a gyomromban egyre erősebb lett, amikor meghallottam a másik, idegen hangot.
- Sora-chan... Annyira édes vagy...!
Úgy éreztem magam, mint akit tarkón vágtak. Összezavarodott a fejem és a szívem is. Az ösztöneimre hallgatva sarkon fordultam, el akartam menekülni, ekkor gyermeki, halk szipogás ütötte meg a fülem. Egyértelműen Soratáé. Sírt.
Nem tudom, hogy történt, de a következő pillanatban már a teremben álltam az elhúzott tolóajtóba kapaszkodva. Sorata felsőtestével a tanári asztal fölé görnyedt, rajta támaszkodva, nyakig tűrt felsőben, térdig tolt nadrággal. Egy körülbelül korombeli férfi állt mögötte, a hátához simulva, ajkával épp a nyakát fedezte fel, míg egyik keze az alsónadrág alatt matatott, a másikkal pedig a mellkasát ingerelte. Felém kapták a pillantásukat, Sorata szeméből folytak a könnyek. A látvány belebokszolt a legérzékenyebb porcikáimba. A gyomrom, a fejem, a szívem, a térdem, a kezem, elvesztettem mind felett a kontrollt.
Nem emlékszem pontosan, mi történt. Mire kitisztult a fejem, az egyik padon ültem és Sorata az övcsatjával bíbelődött, nekem háttal. Sajgott az öklöm, a bütykök a kézfejemen bevörösödtek. Sarada-senseinek nyoma sem volt.
- Magára számítottam utoljára, sensei - törte meg a percek óta tartó, gyászos csendet. - Őszintén szólva nagyon meglepődtem. Nagyon ciki volt, de annál menőbb. Ennek ellenére nem kellett volna megütnie egy tanárt.
Mi a fene, most ő dorgál engem? Némán a földre meredtem, még mindig próbáltam feldolgozni a látottakat. Odalépett hozzám, a térdemre tette a kezét.
- Köszönöm. Azt hiszem.
Rám mosolygott. Őszinte volt az öröme és a kétsége is. Minden az arcára volt írva, nyitott könyvként olvashattam belőle. Ezúttal én éreztem fásultnak és mérhetetlenül fáradtnak magam.
- Mióta tart? - kérdeztem halkan.
- Pár hete.
- Miért nem szóltál?
Nevetett.
- Mégis kinek? Nem akartam, hogy megtudják. Azt akartam, hogy sose tudja meg... Undorodik tőlem?
Összeszorult a torkom. Megérintettem a térdemen nyugvó kezét.
- Nem. Attól az embertől undorodom. Fel kell jelentened.
- Nem fogom.
- Mi lesz most?
Sorata arcáról leolvadt a mosoly.
- Nem tudom - közelebb lépett hozzám. - Felmehetek magához?
Habozás nélkül rábólintottam. A vállamnak döntötte a homlokát, én pedig megszorítottam a kezét. Nagy, meleg tenyerét most aprónak és törékenynek éreztem.
Egy kis lakást béreltem az óvodától nem messze. Csak aludni és tanulni jártam haza, ezért nem volt szükségem túl nagy helyre. Felvittem magamhoz Soratát és megkínáltam egy csésze teával, aztán amíg lezuhanyzott, felhívtam Tsubasáék lakását. Már hazaértek a fiúk szülei, szóval elmagyaráztam nekik, hogy Sorata korrepetálása elhúzódott, de túl későn ért volna az óvodához, ezért felajánlottam, hogy maradjon nálam, mert túl késő már ilyenkor hazasétálni, Tsubasát meg amúgy is hazavittem. Szóval összekamuztam mindent, ami épp az eszembe jutott.
Nagyot sóhajtva letettem a telefonkagylót, amikor meztelen karok fonódtak a vállam köré. Nem hallottam Soratát kijönni a fürdőszobából.
- Beszéltél velük, sensei?
- Igen, ne aggódj. Nálam maradhatsz ma éjszakára.
Friss mentaillatot árasztott a haja, a bőre pedig édes volt, mint a levendula. Az én cuccaimmal fürdött és az én törölközőmet tekerte a dereka köré. Azt a pimasz mindenit!
- Mondtam, hogy ne hívj senseinek - tettem hozzá, mire édesen felnevetett. Közelről hallottam. A meleg levegő, amit kiszuszogott, a nyakamat karcolta.
- Szóval hívhatlak Yorunak?
- Mindig ilyen éles a nyelved az öregekkel szemben? - méltatlankodtam. - Különben is, miért ölelgetsz?
Megfogtam a karját, hogy lefejtsem magamról, de nem eresztett. Meghökkentem az erején. Hiába fiatalabb tíz évvel, jóval erősebb volt nálam, és majdnem olyan magas is, mint én. A karjában úgy éreztem magam, mintha felcserélődtek volna a szerepeink.
- Akatsuki... - feddtem meg gyengéden, és újból szabadulni próbáltam.
- Egyáltalán nem vagy öreg... - suttogta, míg szorosan tartott a karjában, hátamat meztelen, még foltokban vizes mellkasához ölelve. Éreztem a teste melegét. Elképesztő forróság tört rám a testem minden pontján. - És különben is, te hívtál fel magadhoz... Vállalnod kéne a felelősséget...
Édes duruzsolással szorított jobban magához. Éreztem, hogy ajkával a nyakamat súrolja, szóval hátranyúltam és istenesen megpöcköltem a homlokát.
- Te kéredzkedtél fel hozzám, baka. Öltözz fel.
Szisszenve a homlokához nyúlt, megdörzsölte a vörös foltot. Hagyta, hogy kikászálódjak a karjaiból. Levegőt keresve siettem át a konyhába, a szívem még mindig vadul vert.
- Nincs váltóruhám - feleselt csalódottan. - Miért vagy ilyen szigorú velem? Azt hittem, meg akarsz vigasztalni...
Mire észbe kaptam, már megint előttem állt. Meleg tenyere az arcomra simult, testét az enyémhez nyomta. A konyhapulthoz szorított, és éreztem, a szívem újból vágtatni kezd a mellkasomban.
- Akatsuki...
- Kedvellek, Yoru - vágott közbe halkan, bizalmasan suttogva. A szemébe nézve őszinte szeretetet, kedvességet láttam, és azt a halvány szomorúságot, ami az előző hetekben költözött a ragyogó kékségbe. - Mindig rád gondoltam, téged képzeltelek magam elé, amikor Sarada-sensei...
- Héé...
Nem igazán voltam kíváncsi a részletekre.
- Pedig csak úgy tudtam elélvezni. Elképzeltem, hogy te műveled velem azokat a dolgokat... Elképzeltem az illatod, elképzeltelek magam előtt, a tanári asztalon, ahogy...
- H-hé, túl sok infó!
Idegesített. El akartam tolni magamtól, de megint erősen tartott. Ezüst tálcán kínált nekem mindent, amire vágytam: a figyelmét, törődését, szeretetét és önmagát, teljes valójában. De elbizonytalanodtam, féltem, hogy ez az egész csak illúzió. Féltem a csalódástól.
Ahogy magához húzott, éreztem, hogy a törölköző alatt valami kemény nyomódik a combomnak. Teljesen elgyengültem. A szőke tincseket cirógatta, és amikor kellően ellazultak a vonásaim, ajkát gyengéden az enyémhez nyomta. Tétován feleltem a csókjára, engedtem, hogy birtokba vegyen. Egyik dolog követte a másikat. Ösztönösen tudta, hol van a hálószobám, és mire feleszméltem, már az ágyon találtam magam. Az érintése lángra lobbantotta minden porcikámat. Az első hangos, kéjes nyögés akkor szakadt fel belőlem, amikor az ölemhez nyomta a tenyerét. A kézfejembe haraptam.
- Ne fogd vissza a hangod... Annyira aranyos... - dünnyögte az ajkam felett, forrón zihálva. Zavaromban egy párnát szorítottam az arcomba, miután párszor megcsapkodtam vele. Beletelt egy kis időbe, mire nevetve ki tudta ráncigálni a kezeim közül. - Ne bújj el, Yoru! Látni szeretnélek!
Méltatlankodni akartam, de a csókja belém fojtotta a szót. Volt már néhány barátnőm, de egyikükkel sem jutottunk el idáig, férfiak terén pedig Sorata volt az első szerelmem. Elképesztően jó érzés volt, ahogy csókokat hagyott rajtam. A keze levetkőztetett és bejárt mindent. Nem mondom, hogy én sosem fantáziáltam arról, mi mindent tehetne velem, de az biztos, hogy nem kötném ilyen nyíltan az orrára. Más kérdés, hogy nem is kellett, mert Sorata szinte olvasott a gondolataimban. Egészen elképedtem, mikor a szájába vett; nem akartam belegondolni, tizenöt évesen hol tanulhatta meg így használni a nyelvét, de az biztos, hogy addig még sosem élveztem akkorát, mint ott. Olyan erősen szívott, hogy képtelen voltam sokáig visszafogni.
Megvárta, hogy kipihenjem magam és új erőre kapjak, aztán kellő lazítás és felkészítés után belém hatolt. Magáévá tett, ilyen egyszerűen. Odaadtam mindenemet egy középiskolás kölyöknek, aki mohó szenvedéllyel, forrón járt bennem, mégis gyengéden simogatott, szerető csókokkal hűtött. Extázisba kerültem, mintha lebegnék. Olyan tudatosan találta meg a nyelvével a legérzékenyebb pontjaimat, mintha előzetesen tanulmányozott volna.
- Akatsu... Ne ilyen gyorsan... - kértem tompán nyögve, de nem figyelt rám. Szinte szétszakított, de a leheletnyi fájdalmat elmosta a kéj. Ujjaival megtalálta vágytól kemény pontomat, pattanásig ingerelte. Nem bírtam a hangommal.
- Hogy tudnék lassítani...? - Ahogy felnéztem rá, láttam görcsbe torzulni vörös arcát, láttam a fátyolt a szemein, a vágyat és a gyönyört is. - Már olyan régóta... vágyom rád... Nem bírok betelni veled...
Annyira aranyos volt, hogy kedvem támadt megcsókolni: karjaimmal átfontam a nyakát és lehúztam magamhoz. Még sosem csókoltam senkit ilyen szeretettel.
Néhány lökés után éreztem, hogy forróbbá és keményebbé válik bennem, mint eddig.
- Yo-Yoru...! - nyögte, aztán megfeszült és megtöltött a gyönyörével. Eltalált bennem egy pontot, amitől kikapcsolt az agyam, és hangosan nyögve, Soratába kapaszkodva átadtam magam az újabb élvezetemnek.
Kellett vagy egy óra, míg izzadtan, egymáson fekve lassan elcsitult a pihegésünk. A karjaiba vont, még ha ódzkodtam is odabújni hozzá, és a hajamat, a hátamat cirógatta, én pedig hallgattam normalizálódó, egyenletes szívverését. Megpiszkálta a karika fülbevalót a fülemben.
- Hmm... Talán én is lövetek magamnak egyet - vetette fel merengve, a saját fülcimpájába kapaszkodva. - Fájt, amikor átszúrták?
- Nem igazán - felemeltem a pillantásom, hogy rá tudjak nézni. Amikor ő szúrt át engem, az sokkal vészesebb volt. - De tizenöt évesen te csak ne akarj semmit sem kilövetni! Majd ha nagykorú leszel!
- Eeeh? Miért? - háborgott. Édesnek találtam a gyerekes méltatlankodását.
- Így is elég vandál-külsőd van. Ez a sok ragtapasz... - böktem meg az egyiket, mire nevetve lehúzta az arcáról. Elképedtem: a tapasz alatt nem volt semmi. Teljesen sima bőrfelület fogadott. - Nincsenek sebeid?
- Nincsenek. Csak vagányabbnak akartam látszani, hogy ne kezelj gyerekként. Aztán amikor láttam, hogy aggódsz miatta, eldöntöttem, hogy felragasztok még párat... És bejött. Mindig megcirógattad a fejem azzal a riadt arckifejezéseddel. Annyira édes voltál!
Egyre nagyobb sokkban és egyre erősebb felháborodással hallgattam. Remekül mulatott rajtam.
- Hé, ez egyáltalán nem vicces!
Két tenyere közé fogta az arcom és odahajolt hozzám. Egyből elhallgattam, a szívem rögtön gyorsabban kezdett dübörögni.
- Nem? Szóval te teljesen ártatlanul dobtad el a fejkendőt, miután megdicsértem a hajad?
Ettől csak jobban zavarba jöttem, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Teljesen megfogott. Csilingelő nevetéssel odahúzott magához, csókot égetett az ajkamra, aztán magához ölelt. A vesztesek nyugalmával ejtőztem a mellkasán.
- Ez így akkor sincs rendben... - dünnyögtem halkan, duzzogva. - Te középiskolás vagy, én pedig már felnőtt, dolgozó ember. Ráadásul mindketten fiúk vagyunk. Ha erre bárki rájön...
Túl sok volt az akadály, amivel szembe kellett néznünk, de egy belső kis hang azt súgta, amíg Sorata mellettem van, minden rendben lesz. Nevetségesnek tartottam ezt a hangot.
- Szeretlek, Yoru!
Sorata csak ennyit felelt, aztán maga alá döntött és forrón hozzám simult.
Nevetségesnek tartottam azt a hangot. De igaza volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
