|
Geta to yaki miso: Sorata (extra)
Különleges extra fejezet Sorata szemszögéből.
Mindig is tudtam, hogy a sensei érdeklődik irántam.
Amikor először vittem el az öcsémet az óvodába, csak nyűg volt ez az egész. A szüleinknek dolga akadt, és hiába hadakoztam az ellen, hogy elcibáljam Tsubasát a város másik végébe, addig erősködtek, míg végül beadtam a derekam. Semmi kedvem sem volt bájcsevegni néhány vén, gyerekkomplexusos banyával, szóval hangosan bömböltettem a fejhallgatómban a zenét. Szerettem óvodába járni, persze, melyik gyerek ne szeretett volna, de amikor az ember tizenöt lesz, megváltozik az ízlése. Már nem tartja cukinak a fajátékokat az udvaron, vagy a sok, totyogó hisztigépet. Ráadásul sok az egyedülálló, kiéhezett anya, akik szemében az, hogy egy hozzám hasonló fiú viszi az óvodába az öccsét, "annyira cuki!" Az kéne még! Amikor egyszer elvittem Tsubasát vásárolni, a bolt egész öregasszony-állománya rajtunk csüngött és az arcomat csipkedték, mondván, "milyen derék legény vagy!" 14 voltam, könyörgöm!
Tsubasa néha izgatottan megrángatta a kezem, hogy meséljen valamit, én meg úgy tettem, mintha figyelnék. Egész odaúton egy óvónőről (azt hiszem) magyarázott, aki mindig nyuszis onigirivel és pöttyös bögrés, zöld teával lepi meg őket, mire felkelnek a délutáni alvásból. Egy fél éve van csak náluk, de folyton veszekszenek a többi gyerekkel a figyelméért. Állítólag mindig ő cseréli ki az almákat a lámpában (gondolom, itt a villanykörtére gondolt), meg felsöpri az udvart és kipakol minden betévedt csúszómászót (elég macsó egy banya lehet). Udvariasan hümmögtem, aztán feljebb tekertem a zenelejátszómon a hangerőt.
Amikor beértünk az óvodába, Mizore-sensei fülig érő, kedves mosollyal üdvözölt mindkettőnket. Sosem láttam még óvóbácsit, és valamiért elképesztően aranyosnak találtam a zöld kötényében, kendővel leszorított hajjal. Teljesen illett rá minden, amit Tsubasa mesélt (már amennyit hallottam belőle). Lelkesen csacsogott nekem mindenféléről, arra késztetve, hogy lehúzzam a fejemről a fejhallgatót és teljes mértékben rá figyeljek. Mielőtt ott hagytam volna Tsubasát, a kezembe nyomott egy cukrot és megborzolta a hajam. Iszonyúan felidegesített, hogy ennyire gyereknek néz, szóval elhatároztam, hogy megváltoztatom ezt a képet a fejében. Megbeszéltem a szüleinkkel, hogy mostantól mindig én viszem az öcsémet az óvodába, és tanítás után is én hozom el onnan. Míg Tsubasát kísértem, alaposan kifaggattam őt a senseiről. A második alkalommal elmaradt a cukor, de a sensei ugyanúgy megsimogatta a fejem. Annyira felhúzott vele, hogy iskolába menet egy kukát is felrúgtam mérgemben. Másnap viccből egy ragtapaszt ragasztottam az arcomra, hogy vagányabbnak higgyen. Ez bejött, aggódva kérdezgette, kivel verekedtem, aztán kiselőadást tartott arról, hogy mennyire helytelen az erőszak. Attól kezdve három-négy ragtapasszal az arcomon jártam mindenhová.
Egy idő után feltűnt, hogy sensei mindig engem figyel, akkor is, amikor azt hiszi, én nem látom. Azt is észrevettem, hogy gyakran elpirul, ha véletlenül hozzáérek vagy ha sikerül megnevettetnie – ami nem esett nehezére, mert valamiért jól éreztem magam a társaságában. Megnyugtatott, hogy vele indíthattam és zárhattam a napot, jól esett a figyelme és a törődése is. Egyszer megbotlott, amikor jött elköszönni tőlünk. Szerencsére időben elkaptam, szó szerint a karjaimban landolt. Meglepett, hogy bár tíz évvel idősebb nálam, mégis milyen könnyen át tudom fogni a derekát. Karcsú és törékeny. Alig fél fejjel volt magasabb nálam! Mizore-sensei viszont hihetetlenül zavarba jött, az arca rákvörös lett, hebegett-habogott. Akkor tudtam biztosan, hogy belém szeretett.
Ehhez képest már egy hónapja együtt vagyunk, és eddig csak én vallottam szerelmet neki. Szigorúan megtiltotta, hogy az óvoda területén belül akár csak a kisujjammal is érintsem, az óvodán kívül pedig ritkán jut időnk egymásra. Vagy elmegyünk megenni valamit, vagy felmegyünk hozzá és egyből letámadom. De ha mondom is neki, hogy szeretem őt, általában elmosolyodik és átölel, esetleg hümment egyet. Mégis miféle reakció ez?!
Kezdett elfogyni a türelmem. Ráadásul azt mondta, egyetemre akar menni, vagy mi, és újabban elkezdett gőzerővel tanulni. Kioktatott, hogy nekem meg a vizsgáimra kéne koncentrálnom, így az óvodán kívül csak hétvégén találkozhatunk; hétvégén meg olyan fáradt az egész hetes robotolástól, hogy egy gyors szex után rögtön elalszik.
Tényleg rohadtul kiborít.
Érkezett egy új óvónő Tsubasáékhoz, valami gyakornok, aki csak két hetet marad. Szakmai tapasztalatot gyűjt, vagy mi az ördög. Lényeg a lényeg, teljesen rácuppant a senseire. Folyton tőle kér tanácsot, dicsérgeti, és megragad minden hülye alkalmat, hogy hozzáérjen. Az az idióta meg hagyja neki! Akkor sem zavartatják magukat, ha az orruk előtt vagyok. Jó, tudom, nem ránthatom oda magamhoz, leüvöltve az összes nyanya haját, hogy "Yoru az enyém!" (bár szeretném), de legalább a sensei figyelemmel lehetne kicsit az érzéseimre!
Ilyen ragyogó kedvvel mentem ma reggel óvodába. Tsubasa már a kapuban elengedte a kezem és Yoruhoz szaladt, aki az udvaron öntözte a virágokat; én csak zsebre dugott kezekkel, komótos léptekkel követtem. Olvasztóan meleg volt, egyetlen felhő sem úszott a kék égen. Fehér ingem a mellkasomra tapadt, hiába legyezgettem magam. Az óvoda alkalmazottai is nyáriasabb göncbe bújtak, Yoru például elhagyta a zöld kötényét és aprócska copfokba fogta szőke haját. Úgy festett, mint egy túlkoros óvodás. Nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjam el magam.
- Miért nevetsz? - rótt meg duzzogva, pedig már észrevette, miért.
- Annyira édes vagy... - bókoltam közelebb lépve hozzá, és az egyezségünket megszegve, miszerint nem érhetek hozzá az óvoda területén, megérintettem a kezét. Az újonnan érkezett gyerekek és szüleik bementek az épületbe átöltözni, így csak ketten maradtunk az udvaron. Próbált elhúzódni, de a derekánál fogva magamhoz rántottam.
- Akatsuki, mit művelsz? Megláthatnak!
Miért vagyok én még mindig Akatsuki? Ha szeret engem, miért nem hív a keresztnevemen? A fenekére simítottam, mire megrándult a slag a kezében, és a virágok helyett a fűre folyatta a vizet. Az arca rögtön lángra gyúlt zavarában, én meg kihasználva ezt hozzásimultam és átgyúrtam párszor a fenekét.
- Na és ha meglátnak? Akkor végre nem kéne tovább titkolóznunk!
Hirtelen megvillant a szeme, és mire észbe kaptam, hideg víz zúdult a nyakamba. A fejem fölé tartotta a slagot és lelocsolt. Erre egyből elengedtem és a vizet prüszkölve elléptem tőle. Az ingem teljesen elázott, a nadrágom és a táskám is vizes lett, vörös tincseim az arcomra lapultak.
- Elment az eszed?! - morrantam rá.
- Nem, inkább neked ment el az eszed! Megbeszéltük, hogy...!
- Mi történt? - lépett ki sietve az épületből az új óvónő, akiről beszéltem. Gyanakvó szemmel méregetett, mintha valami huligán lennék. - Mizore-san, valami baj van?
- Nem, Rika-san, semmi baj. A fiatalember már megy, különben elkésik az iskolából. Délutánig lehűti magát.
Megrándult a szemem. "Rika"? Ráadásul megint gyerekként kezel! Fel akartam robbanni mérgemben, de végül erőt vettem magamon és szó nélkül sarkon fordultam. "Cseszd meg a délutánt!", szívem szerint ezt vágtam volna a fejéhez, de amilyen érzékeny, valószínűleg rosszabbul esett volna neki, mint amennyire megérdemli, hogy rosszul essen.
Azt hiszem, tényleg teljesen szerelmes vagyok belé.
Az elkövetkezendő pár napban nem szóltunk egymáshoz. Reggel nem jött ki elénk, hogy átvegye Tsubasát, én pedig csak köszönésre méltattam, ha összetalálkozott a tekintetünk. Az óvodán kívül nem kerestük egymás társaságát, de Tsubasától megtudtam, hogy az új banya a segítségét kérte valamiben. Állítólag tegnap délután együtt távoztak. Borzasztóan sajgott a szívem és emésztett a harag. Az iskolában sok mindenre megtanítanak, de arra nem, mit tegyen az ember, ha szerelmi gondok gyötrik.
A hétvégén úgy döntöttem, beadom a derekam és elmegyek hozzá. Nem hívtam fel, mert féltem, hogy egyből elutasítana. A lakására mentem és felcsengettem. Késve nyitott ajtót, és ahogy vártam, meglepte, hogy én vagyok az. Csakhogy sokkal jobban megdöbbent, mint számítottam rá.
- Akatsuki, mi a baj? Mit keresel itt?
Gyanakvón felvontam a szemöldököm.
- Miért, rosszkor jövök?
Válaszolni akart, de félbeszakította egy női hang odabentről. Leolvadt a mosoly az arcomról és szó nélkül távozóra fogtam.
- Akatsuki, várj! Ne menj így el, félreérted!
A karom után kapott, de erőből elrántottam tőle. Megszeppenhetett, mert nem próbálkozott megint. Mérgesen átdöftem a tekintetemmel, aztán elrobogtam. Jól tudtam, hogy nem csal meg, egyrészt képtelen lenne rá, másrészt már hamarabb rájöttem volna, ha így lenne. Az viszont bántott, hogy ennyire kirekeszt az életéből és nem oszt meg velem semmit, ami rám tartozna. Hát együtt vagyunk, vagy nem?!
Úgy éreztem, ennek a megválaszolása már kívül esik a hatáskörömön.
Yoru a következő pár napban megpróbált kapcsolatba lépni velem, felhívott és az óvodában is próbált beszélgetést kezdeményezni, de hevesen elutasítottam. Gondoltam, ha már ennyi kellemetlenséget okozott nekem, egy kicsit teperjen azért, hogy kibéküljünk. Már másfél hete fasírtban voltunk, ezért amikor egy hétfő reggel láttam, milyen szomorú kiskutyaszemekkel bámul utánam az óvoda ajtajából, úgy döntöttem, délután megkegyelmezek neki. Bántott ez a helyzet és nem akartam, hogy miattam sírjon.
Kicsit késve tudtam csak elindulni, mivel az osztályfőnök tanítás után nyakon csípett és befogott termet takarítani. Elátkoztam én az összes felmenőjét, de mire végeztem, már bőven elmúlt hat óra. Feltételeztem, hogy Tsubasa még az óvodában van Yoruval, ezért futóléptekkel megindultam kifelé, amikor egy kellemetlen ismerősbe futottam bele az iskolakapuban.
- Nahát, Sarada-sensei... - mormogtam végigmérve a fiatal tanársegédet. Ő is legalább annyira meglepődött, mint én, aztán rögtön elmosolyodott.
- Sora-chan, hogy megy a sorod? Együtt vagy még azzal a fickóval?
- Nem hiszem, hogy ehhez túl sok köze lenne... - feleltem barátságtalanul, de ahogy ki akartam őt kerülni, megragadta a karom és visszarántott. Vettem egy mély levegőt és összeszedtem minden önuralmamat. Már akkor tudtam, hogy bármit is tesz, nem emelhetek rá kezet, amikor rám szállt. Csoda, hogy abból sem lett baj, hogy Yoru végül behúzott neki egyet, de ha ezt én tenném, azonnal repülnék az iskolából. Ez nem hiányzik sem nekem, sem a családomnak, de még Yorunak sem.
- Ne aggódj, már végeztünk egymással. Van valakim. Egy aranyos elsős a te évfolyamodból - közölte mosollyal az arcán. Ettől kéne megnyugodnom?
- Csodálatos. Sok boldogságot!
Szabadulni akartam, de a mellkasomnál fogva a kapunak tolt. Felszisszentem, ahogy a rácsok a hátamba vájtak. Olyan közel hajolt hozzám, hogy a kellemetlen illata, ami annyi álmatlan éjszakán eszembe jutott, újból az orromba facsarodott.
- Van valakim, ez igaz, de ha elhanyagolna a barátod, rám bármikor számíthatsz... - duruzsolta. Hányingerem támadt az ajánlatától és úgy döntöttem, kirúgás ide vagy oda, itt és most megleckéztetem. Olyat fogok a gyomrába vágni, hogy egy hétig ingere lesz, ha csak meglát!
Negédes mosolyra húztam a számat.
- Ó, sensei, hát nem is tudom... - nyávogtam hízelegve, megkapaszkodva a férfi nyakkendőjében. Csillant valami a szemében és készült csókra hajolni, én meg emeltem a térdem, hogy a holdig repítsem egy méltán híres Akatsuki-rúgással, amikor hirtelen magától elszakadt tőlem. Én azt hittem legalábbis, hogy magától, aztán láttam, hogy Yoru olyan erővel rántja le rólam és taszítja a szemközti falnak, hogy attól féltem, tényleg megöli szerencsétlent.
- Már megint te?!
Sarada-sensei káromkodott, Yoru pedig nekilendült. Alig bírtam lefogni, pedig esküszöm, hogy jobb erőben voltam. Csak ekkor láttam, hogy Tsubasa is vele van. Nem akartam, hogy bármi olyan történjen előtte, amit később mindannyian megbánnánk.
- Yoru, nyugodj meg, kérlek!
Átöleltem a hátát és leszorítottam a karjait.
- Most az egyszer...!
Nem láttam, Yoru szemei milyen gyilkos dühvel vibrálnak, de a senseinek elég volt, hogy értsen a fenyegetésből. Szó nélkül elsietett. Éreztem, Yoru szíve milyen őrült iramban zakatol. Minden izma megfeszült, aztán szépen lassan a karjába zárt, felengedett. Amikor biztos voltam benne, hogy dühében nem csavar ki egy fát sem a helyéről, elengedtem és halkan megköszöntem neki, hogy eljött.
- Menjünk haza - felelte fásult sóhajjal, és én csalódottan rájöttem, hogy bármilyen okból is jött el értem, már nem fogja elmondani. Szótlanul kullogtunk hazafelé, Tsubasa kezét fogva, aki az előbbi riadalomról megfeledkezve, lelkesen mesélt nekünk valami ovis dologról. A földet bámultam, Yoru meg erőltetett mosollyal bólogatott.
Ahogy elértünk a házunkhoz, Tsubasát előre küldtem a kulccsal. Yoru felé fordultam. Még sosem láttam ilyen komornak és szomorúnak. Kerestem a szavakat, de fogalmam sem volt, mit mondjak.
- Yoru...
Közelebb lépett hozzám, az államra fonta az ujjait és gyengéden megcsókolt. Elakadt a lélegzetem. Annyira meglepett, hogy viszonozni is elfelejtettem, csak kiélveztem a pillanatot.
- Ne haragudj... - szólalt meg végül. - Nem vagyok még gyakorlott a felnőtt kapcsolatokban. Nem tudom olyan könnyen és őszintén kifejezni az érzéseimet, mint te, de igyekszem. Szóval, ha problémánk van, akkor üljünk le és beszéljük meg. Nem szeretnék többé nem beszélni veled... Nagyon rossz...
Ellágyult szívvel és mosollyal hallgattam. Úgy tűnt, szegény mindjárt sírva fakad. Odaléptem hozzá és ezúttal én csókoltam meg. Mohón faltam az ajkait, egyikünket sem zavarták a mögöttünk elhaladó autók. Hadd bámuljanak! Minden, amit látnak, csak irigylésre ad okot: két szerelmes ember.
Megbeszéltük, hogy együtt fogunk tanulni. Hetente kétszer tanítás után együtt visszük haza Tsubasát, aztán felmegyek hozzá és nála töltöm az éjszakát – persze szigorúan tanulunk, vagy mi. Hétvégén pedig elrángathatom bárhová, amennyiben a délelőttöket meghagyom neki tanulni. Arról nem sikerült lebeszélnem, hogy vállaljuk fel a kapcsolatunkat, de abban megegyeztünk, hogy egy kicsit lazítunk a szabályokon. Azt is elmesélte, hogy az új nőci nehéz szakításon van túl, ezért csak a munkájára szeretne koncentrálni, és abban kérte Yoru segítségét, hogy okítsa ki a gyermekbetegségekről és a gyerekek ellátásáról. Ezen felül tuti, hogy tetszik neki Yoru, de nincs okom aggodalomra, mert ő túl sötét ahhoz, hogy ezt észrevegye, én pedig résen leszek, hogy a maradék egy hétben a nőci ne próbálkozzon semmi tapival.
- Van még valami, ami zavar - vetettem fel másnap, miután lesegítettem Tsubasáról a cipőjét és ráadtam a benti papucsot. Elköszöntem tőle, aztán felegyenesedtem és Yoruhoz fordultam, aki érdeklődve figyelt.
- Mi lenne az?
Irattartót szorongatott a kezében, rajta egy halom papírral. Épp leltárt tartottak az óvodában.
- Mostantól hívj a keresztnevemen! Olyan gáz, hogy még a kölykökkel is közvetlen vagy, engem meg Akatsukizol - jegyeztem meg duzzogással a hangomban, de vidáman mosolyogva. Az a zavart arc, amit a kérésemre vágott, megnevettetett. - Nem muszáj itt és most, de...
- Sora - nyögte ki teljesen váratlanul, kezét vörös arca elé emelve. Megfagyott bennem a vér, ahogy meghallottam. Úgy hangzott, mintha magában már számtalanszor elpróbálta volna. Magabiztos lépést tettem felé, mire ő zavartan elhátrált.
- Mondd ki újra!
- Dehogy mondom, egyszer is nagyon kínos volt!
Odaléptem hozzá és elkaptam a kezét.
- Ha nem mondod ki újra, itt és most megcsókollak!
Ez volt a leggyerekesebb fenyegetés, ami életemben elhagyta a számat, de bevált, mert egyből elapadt az ellenkezése. Izgatottan vártam, míg erőt vesz magán, és a tekintetemet kerülve halkan megismétli:
- Sora... chan...
Akkorát dobbant a szívem, hogy féltem, az egész óvoda meghallja. Boldog, letörölhetetlen mosollyal megkegyelmeztem neki, elengedtem a kezét és hagytam, hogy felszusszanjon. Úgy éreztem, mintha újra szerelembe estem volna. Igazából még mindig zavart, hogy nem vallott szerelmet, de úgy véltem, egyelőre ennyi bőven elég. Így is nagyon sokat haladtunk előre, és lesz még bőven időnk együtt.
- Akkor én elmentem. Délután jövök! - köszöntem el egy intéssel, és kikerültem az előtérben szaladgáló gyerekeket és szüleiket a szekrények mellé húzódva. Rántást éreztem, ezért megálltam és visszafordultam. Nem láttam mást, csak egy irattartót, amivel Yoru oldalról közrefogta az arcom. A szekrényre támaszkodva odahajolt hozzám, és az irattartó takarásában csókot lehelt a számra.
- Legyen szép napod... - motyogta, miután ajkaink elváltak, és sietve ellépett tőlem, vörös fejjel a dolgára ment. Egy darabig még bambán pislogtam utána, aztán a boldogságtól halkan nevetve iskolába indultam.
Szép lassan ledöntjük azokat a szabályokat!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss hozzászólások
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
