III. fejezet

A cukrászda feletti lakásba a konyhából vezetett fel egy kacskaringós csigalépcső, melynek minden deszkafoka keservesen nyikorgott súly alatt. Nomura ebből a hangból tudta mindig, amikor reggel kinyitotta az üzletet és munkához látott a pult mögött, hogy Kahoko felébredt és kész elkezdeni a napot - ez általában 10 és 11 óra körül volt esedékes, addig Nomura kedvére intézkedhetett az üzletben. Jirou-nak, aki maga elé engedett fölfelé menet mindenkit, azonban nem tetszett ez a nyikorgás, és többször is megígérte, hogy az ünnepek után eljön és kezd valamit a csigalépcsővel.
- Biztos, hogy nem alszotok nálam? - kérdezgette Nomurát amikor villanyt kapcsoltak a lakásban. Kahoko otthona egy nagy és tágas nappaliból állt, ahonnét három kis tolóajtó vezetett tovább. Balra a fürdőszoba nyílt - egy kicsi fürdőkád és egy mosógép bezsúfolva a mosdókagylóval és wc-vel egy öklömnyi szobába -, jobbra pedig a két tatamis hálószobák. Egy embernek is szűkös volt a hely, hát még háromnak! De Nomura ragaszkodott hozzá, hogy itt maradjanak.
- Már megígértem Kahoko-sannak, hogy vigyázok a boltra és a lakására is. Jó lesz ez így - mentegetőzött, de azért udvariasan hozzátette: - Köszönjük a felajánlást.
Jirou húzta a száját, de a férfi hajthatatlannak bizonyult, így hát beleegyezett a helyzetbe és segített a lányoknak kipakolni a csomagjaikat. Hiyori egyenként bemutatta neki az összes plüssállatát, amit magával hozott, és Jirou egytől egyig mindegyiknek megjegyezte a nevét.
- Miért hívod Pasapasának?* - bökött kérdőn a kiskacsa-plüssre.
A kislány lelkesen felelt, miközben apja és Mirai a ruháit hajtogatták a háttérben.
-Mert amikor apu egyszer rizst főzött, megetettük őt is, de aztán beteg lett tőle és napokra eltűnt. Amikor apu visszahozta az orvostól, Pasapasának keresztelte el.
"Napokig tartott kiszedni belőle a rizst és az ecetfoltokat", emlékezett vissza Nomura is a jelenetre, és elmosolyodott. Jirou halkan nevetett.
- Ó, értem már! Na és ő? - Ahogy kiemelt a bőröndből egy másik plüssállatot, láthatóvá vált alatta egy bekeretezett fénykép. A mennyezeti lámpa fénye fehér csíkot festett az üveglapra, kitakarva a képen lévő nő gyönyörű arcának egy részletét, de Jirou-t még így is elbűvölte ragyogó, meleg mosolya, a nyaka vékony íve, és a kötött, kék pulóver alól kivillanó, egyenes kulcscsont, ami fölé puha karamelltincsek omlottak. Hiyori sietősen kivette a képet a bőröndjéből és Jirou felé fordította, aki így láthatta a nő smaragdszín szemeit és aranyos, pisze orrát is. Mindkettő Hiyorira emlékeztette.
A szobában gyászos csönd támadt. Mirai tovább hajtogatta a ruhákat, Nomura pedig csak szótlanul maga elé meredt.
- Édesanyád, igaz? - érdeklődött szelíd hangon a férfi, és anélkül, hogy elvette volna a képet, végighúzta ujjait a nő hajának hullámos vonalán. A kislány elmosolyodott, vidáman biccentett feleletként.
- Un! Csodaszép, igaz?
- Gyönyörű - helyeselt, majd összecsapta kétszer a tenyerét, mélyen meghajolt a fénykép előtt és üdvözölte a nőt. - Dōzo yoroshiku*, Kaede-san!
Nomurát mélyen meghatotta a gesztus, ezért háttal fordult nekik és úgy tett, mint aki bőszen hajtogat. Felkarolta az elkészült ruhakupacot a földről, és keresett neki helyet Kahoko számukra felszabadított szekrényében. Két üres polcot kaptak, az egyikre a saját dolgait és a magukkal hozott apróságokat, a másikra pedig a két lány ruháit szánta. Miközben elkezdte feltölteni a polcokat, fél füllel a háta mögött kialakuló beszélgetésre figyelt.
- Kaede-san kedvelt volna téged - telepedett át Hiyori mellé a saját helyéről Mirai, közelebb fészkelve a beszélgetés magjához. Jirou érdeklődő tekintetét látva folytatta. - Kedves, könnyen szerethető nő volt, bár egy kicsit szigorú is. Biztosan nem engedte volna, hogy Hiyori-chan közelében részegeskedj.
Jirou lapos pillantást küldött neki.
- Egyrészt elég durva, ahogy az idősebbekkel beszélsz, másrészt nem szoktam undorítóan sokat inni, csak néha egy pohárkával.
- A legtöbb alkoholista is ezt mondja - vágta rá egyből Mirai, majd hozzá tette, hogy ne csak a szája járjon, hanem dolgozzon is, így a férfi folytatta a ruhák hajtogatását.
Némi hallgatás után újból elindult a beszélgetés.
- Tudod, lehetnél sokkal lányosabb, Mirai-chan! Olyan aranyos arcod van, erre ilyen ridegen bánsz másokkal... Még verekedtél is a vonaton. Na, mondj valami kedveset! - unszolta őt Jirou, mire a lány vetett rá egy hűvös, lekezelő pillantást.
- Nem verekedtem, csak az a fiú felbosszantott... Hogy is hívták?
- Tacchan - vetette közbe Hiyori egy széles mosollyal.
- ...Tacchan-kun. Meg akartam mutatni neki, hogy csak annak legyen nagy a szája, aki meg is tudja védeni magát.
Jirou felsóhajtott, majd szemügyre vette a kezében szorongatott ruhadarabot. Nomura egyik alsónadrágja volt az, egyszínű lila. Ajka szinte rögtön perverz vigyorra görbült, és jó sokáig nem is tudta letörölni azt az arcáról. Később közösen megebédeltek, majd Nomura nagy nehezen kitessékelte az írót a lakásból, és a három tokyoi magára maradt az idegen otthonban.
Este, miután Hiyori elaludt, Mirai és Nomura a kotatsuhoz telepedve beszélgettek még egy kicsit lefekvés előtt. Valahogy Jirou is szóba került, és ekkor a téma egy teljesen új irányba kanyarodott.
- Elég érdekes barátod van - jegyezte meg a lány. - Komolyan elismert író?
Nomura helyeslőn bólintott.
- Igen, állítólag nagyon sokan olvassák a regényeit, főleg felnőtt nők.
- Hmm... - Mirai elgondolkodva kortyolt egyet a forrócsokijából. - Érdekelne, mit esznek rajta. El fogom olvasni egy könyvét.
A férfinak ez eddig még eszébe sem jutott. Képtelen volt Jirou-ra íróként tekinteni, főleg azóta, hogy akaratlan is ennyire részese lett az életüknek. "Jobb lesz, ha visszafogom magam", dorgálta meg magát a bögréjére meredve. "Már így is túl sokat támaszkodtam rá."
Gondolataiból Mirai hangja rántotta ki, aki hangos koppanással a kotatsura helyezte a bögréjét, majd felkelt a földről.
- Lefekszem aludni - búcsúzkodott.
- Rendben. Ah, jut eszembe! Mindannyian együtt ünnepeljük meg az új évet itt a boltban, egy nagy banzáj keretében. Ha van kedved, itt maradhatnál addig.
A lány pár pillanatig fontolóra vette az ajánlatot, majd halvány mosollyal biccentett a meghívásra. "Hosszú idő óta ez volt az első karácsonyom nélküle", összegezte magában az elmúlt nap eseményeit, ahogy a számára kijelölt szobába indult és letelepedett Hiyori mellé. "Az új évet mindenképpen vele akarom köszönteni." Ezzel az elhatározással talált rá az álom.

A hátralévő hét legalább olyan gyorsan és békésen elszállt, mint az az éjszaka. Az első pár napban Nomura teljesen egyedül felügyelt a boltra, takarított és bevásárolni járt, nagy léptekben haladt az újévi party előkészületeivel, közben igyekezett megmutatni Mirainak és Hiyorinak a várost, és fogadta Jirou olykor udvarias, olykor kevésbé közeledését - mindezt persze teljesen egyedül. Bár érezte, hogy nehezen bírta, nem akart senkinek sem gondot okozni azzal, hogy segítséget kér. Eldöntötte, hogy míg Kahoko vissza nem ér, mindent a saját kezében fog tartani. Ez a konokság végül ahhoz vezetett, hogy kedd este rosszul lett zárás után. Épp az asztalokat törölgette, amikor megszédült és a székek közé esett. Mirai talált rá, valahogy felrángatta őt az emeletre és lefektette aludni, majd azonnal értesítette Jirou-t, aki negyed órán belül ott termett segíteni. Másnap, amikor Kahoko és a barátja hazaértek, Mirai nekik is beszámolt Nomura kamikaze akciójáról, így már legalább négy biztos szempár szegeződött a konok cukrászra a hét további napjain. A féltésük és törődésük jól esett Nomurának, bár egyúttal szégyellte is magát, amiért ennyi gondot okoz nekik.

* Pasapasa: japán hangutánzó szó, összetapadt rizst jelent.
* Douzo yoroshiku: nagyon örvendek!

Hozzászólások megjelenítése