Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

Előszó	zsebiMao
Tovább…
Mit szólsz hozzá?

I. fejezet	zsebiMao
"Szeretek a Kahokashiban dolgozni. Ez a cukrászda a '90-es évek közepén épült, és Aomori Katsuya-san vezette 2011-ig. Az elmúlt három évben a lánya, Kahoko-san vette át tőle a boltot, így most ő a főnököm. Nagyon akaratos, nehéz természetű nőszemély, de sokat segített nekem és Hiyorinak. A lakása a bolt felett van, és számtalanszor felajánlotta már, hogy költözzünk ide hozzá - tény, hogy sokkal kényelmesebb lenne tőle munkába indulni, és az óvoda is negyed óra sétára van az üzlettől, azonban szörnyű alak lennék, ha felnőtt létemre ráakaszkodnék egy fiatal, független nőre, arról nem is beszélve, mennyi problémát okoznék ezzel neki és az Aomori családnak. Más kérdés, hogy ha ez őket nem zavarná, még akkor sem hiszem, hogy képes lennék ott hagyni azt a tokyoi kis lakást, amelyre Kaede és én olyan hosszú keresgélés után bukkantunk rá..." Tovább…
Mit szólsz hozzá?

II. fejezet	zsebiMao
"Sosem éreztem még egyszerre olyan kétségbeesést és békét, mint Jirou lakásán. Mardosott az önvád, a bűntudat, és szenvedtem, mert Hiyori mellett akartam lenni. Látni akartam, ahogy lábujjhegyre állva díszíti a karácsonyfát, és ahogy felragyog az arca, mikor megpillantja az ajándékát. Mézeskalácsot akartam vele sütni, és este édes kettesben gyertyát gyújtottunk volna az anyjáért. Mégis, öt éve már annak, hogy ezt a békét utoljára éreztem; a békét, amikor tudom, hogy jó helyen vagyok, ennél többet nem tehetek, és az irányítást is másra hagyhatom. A békét, amit azután érez az ember, hogy megszabadult minden tehertől és megkönnyebbült - a sírás békéjét. Őrjítő érzés volt egyszerre hazavágyni és azt kívánni, bár örökre itt maradhatnék. Úgy éreztem, a szívem ketté akar szakadni, és ettől üvölteni szerettem volna." Tovább…
Mit szólsz hozzá?

III. fejezet	zsebiMao
"Őszintén szólva nem szeretem a telet. Télen kértem meg Kaede kezét, és jól emlékszem, mennyi nehézség elé állított a zord időjárás. Este hóvihar tört ki, így az étterem, ahová el akartam vinni őt, a rossz időre való tekintettel bezárt. A lakásaink nem voltak túl messze egymástól, szóval megbeszéltük, hogy átmegyek hozzá, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy kijöjjön elém a félúton lévő kisbolt télen is nyitott teraszáig. Megbeszéltük, hogy fél óra múlva ott találkozunk, de korábban elindultam, hogy bevásároljak ezt-azt, és meglepjem őt a gyűrű mellett egy rögtönzött vacsorával is. Mondanom sem kell, nem találtam egyetlen boltot sem, ami nyitva lett volna, az idő pedig hamar elszállt, és arra eszméltem, hogy késésben vagyok. A havas utakon összecsúsztak az autók, ami a városban útlezárásokat, torlódásokat okozott, és én hiába voltam gyalogosan, a rendőrök így is mellékutakra tereltek. Szólni akartam Kaedének, hogy késni fogok, de a mobiltelefonom megadta magát a hidegnek, és alig vette fel a vonal túlsó felén, máris kikapcsolt - onnantól hiába nyomogattam, nem volt hajlandó működni. Siettem ahogy csak tudtam, de a hó elmosta a rövidebb utakat, így végül a fél várost meg kellett kerülnöm, hogy elérjek ahhoz az apró, barátságos kis teraszhoz, aminek az eresze alatt csókolóztunk először, az eldugott kis asztalkán álló virág felett görnyedve, kamasz fejjel. Biztos voltam benne, hogy Kaede nem lesz már ott - hiszen ki várna egy fiúra két és fél órát a szakadó hóban? -, ezért kikerültem a boltot és azonnal a lakására mentem. Ez elvett plusz fél órát, de biztos voltam benne, hogy otthon lesz; ma már belátom, ostobaság volt esélyt sem adni annak a terasznak, amihez annyi romantikus emlék fűz minket, ugyanis a húszemeletes panelházhoz érve szembesített a végtelenbe csengő kaputelefon azzal, hogy Kaede nincs otthon. Mint egy őrült, átfagyva és magamat szidva rohantam vissza a kisbolthoz. A teraszon, az eresz alá húzódva találtam meg őt, aki fél óra helyett három és fél órát várt rám, pedig nem is tudhatta, hogy jövök. "De, tudtam." mondta később, amikor szóba került ez az eset. "Jól ismerlek, Minato, nem kellett felhívnod, hogy tudjam, betartod a szavad és eljössz értem." Legalább annyira meghatódtam a szavaitól, mint akkor, amikor három és fél óra múltán, egy jó nagy kerülővel letérdeltem elé azon a januári délutánon, a hóviharban, és a könnyeimmel küszködve megkértem, legyen a feleségem. Nem kellett puccos étterem, vacsora, virág vagy mesterkélt romantika; csak három és fél óra a hóviharban és a szerelmünk, mely szavak nélkül is türelemre intett. Évtizedek óta nem volt Shibuyában akkora hóvihar, mint aznap - és évtizedek óta nem volt Nagoyában akkora hóvihar, mint amikor Jirou-sensei eljött értem, keresztül vágva a fél városon..." Tovább…
Mit szólsz hozzá?

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk