Előszó

A telefon kijelzőjén az óramutató pontosan 21.00-hoz ért. Innen még egy negyed óra, míg a Yamanote line befut a shibuyai állomásra, onnan pedig újabb negyed óra biciklivel - ha minden jól megy, hazaér, mire a TV Tokyo esti műsora befejeződik. Megnyitotta a gyorstárcsázót, benyomta a hármas gombot, majd a füléhez tartva hallgatta a régi, öreg készülék szomorú, halk búgását.
Pillanatokkal később egy álmos lányhang szólalt meg a vonal túlsó végén.
- Moshi-moshi!
- Ne haragudj, Mirai-chan, felébresztettelek?
A vonat egy alagúton haladt át, így a fülke pár pillanatra sötétségbe borult. Csak a vészjelzők piros gombjai, a következő megállót hirdető, hófehér kijelző és a telefonok, tabletek és egyéb elektronikai kütyük kék vibrálása nyújtott némi fényt.
- Ah, Nomura-san! Nem, dehogy. Merre jársz?
- Most hagytuk el Shinagawát, pár perce indult el a vonat. Egy fél óra, és otthon vagyok. Hiyori?
A vonaton ülők arcán nyomasztó, komor árnyak táncoltak. Azokon, kik gondolataikba merülve, földre szegezett tekintettel ültek, az életkedv legkisebb szikrája sem látszott. Egy fiatal fiú a telefonján játszott, a kijelző fényétől arca sápadt maszknak tűnt, mint bosszúra szomjas onryou, ki képtelen megszabadulni földi kötelékeitől. Viszonylag sokan voltak, az esti tömeg még csak most indult el hazafelé. Voltak, akik egy átmulatott délutánt zártak le éppen, de a legtöbben munkából, vagy a munka utáni, kötelező iszogatásból igyekeztek hazafelé, fáradtan, és a napi rutintól megtörten.
- Már alszik. Szépen megvacsoráztunk, megfürödtünk, minden rendben ment.
- Köszönöm. Igyekszem haza!
- Rendben, vigyázz magadra!
A vonal megszakadt, és a telefon elsötétült kijelzőjén egy fáradt arc részlete jelent meg. Tejcsokoládé-barna tincsei fakó, nyúzott bőrt kereteztek, vonzó, rozsdavörös szeme alatt sötét, mély árkok húzódtak, ajka, mintha ezer éves teher nyomná, enyhén lefelé görbült. Nyoma sem látszott rajta a huszonnégy éves fiatalok kirobbanó energiájának.

Tizenöt perccel később, ahogy a vonat megállt Shibuya állomáson, és a szétnyíló ajtók leszállni engedték az embertömeget, az utolsók közt ő is leszállt. Átvágott az üres, félhomállyal tömött folyosókon, felkapaszkodott a mozgólépcsőkre, és az ajtók, liftek, éjszaka is nyitva tartó üzletek útvesztőjében felmozgólépcsőzött a felszínre. Ahogy kilépett az állomás épületéből, arcát megcsapta a novemberi hideg, mely beszökött vékony kabátja alá, szinte a csontjaiig hatolt. Átvetette nyakán a sálát, összedörzsölte két tenyerét, majd a kerékpártárolóhoz indult a biciklijéért. Hachiko, a hűségéről ismertté vált kutya szobra, mely minden nap látogatók ezreit vonzza Tokyo legforgalmasabb negyedébe, most magányosan bámulta a csillagokat. Vetett rá egy pillantást a biciklije felett, majd elindult, áthajtott a forgalmas kereszteződésen, és bevágott a szemközti utcába.
Üres fejjel tekert hazafelé, ha gondolkodott is valamin, csak a szokásos dolgokon: a másnapi teendőkön, Hiyori óvodai ügyein, vagy azon, hogyan és meddig bírják még tovább. Egy kis társasház egyik lakását bérelték a shibuyai állomástól nem messze. Annak idején Kaedével az olcsó lakbér és a közeli egyetem miatt választották ezt a környéket, és bár azóta Nagoyába jár dolgozni, Hiyori pedig a munkahelye miatt ott lett elhelyezve egy óvodában, mégsem tudtak még elköltözni innen. Ez nem csak anyagi kérdés, sokkal inkább erkölcsi probléma volt. Nem az életkörülmény az, amiből képtelenek szabadulni, sokkal inkább a ház és az emlékek. Bár többször is lehetősége nyílt volna tovább lépni, mindig is úgy gondolta, egyedül képtelen rá, és inkább úgy döntött, kétszer annyit belead a mostani helyzet fenntartásába, mint eddig, csak ne kelljen meghoznia ezt a súlyos döntést.
Pontban 21.45-kor lelakatolta a biciklijét a ház előtt, és felpillantott. A háromszintes épület besötétített ablakai közül egyedül csak a Nomura lakásból szűrődött ki némi halovány fény. Leemelte a táskáját a csomagtartóról, majd felbaktatott a külső lépcsőn a második szintre; a folyosó végi ajtó egyre távolibbnak tűnt, ahogy fáradt végtagjait végigvonszolta a hét lakásnyi távon. Az ajtó előtt megállt, a fa burkolat alól fény és melegség szökött ki a kihalt folyosóra. A kabátja zsebébe túrt, előkereste a tárcáját, és a hüvelykujjával felpattintotta a fedelét. Egy fiatal, bájos nő nevetett rá a tárca belső oldaláról, a kopott, meggyűrt fénykép semmit sem torzított ragyogó szépségén, derekáig gyűrűző, karamell szín haján. Hüvelykujjával szeretetteljesen megcirógatta a képet, majd összecsukta, visszacsúsztatta a helyére, és két oldalról megpofozgatta magát.
- Yoshi! - ismételgette magának felfrissülten, mielőtt egy széles mosollyal belépett volna az ajtón. - Megjöttem!
Fushigi Mirai, az a tizenhat éves, kreol bőrű kislány, aki Hiyori születése óta majdnem minden nap átugrik, hogy a segítségükre legyen, épp a kanapén ült. Felhúzott térdein néhány algebrás füzetet támasztott, és görbe kézírással, serényen egyenleteket firkált bele. Gesztenyebarna, két copfba font haját vállaira vetve hordta, és jóval lapos mellkasa alá ért. Éles eszű, de kissé komor általános iskolásnak ismerték meg, és az évek múlásával úgy tűnt, ahelyett, hogy bármit is enyhült volna, csak még ridegebbé vált a világgal szemben. De Hiyori szeretett vele lenni, és Nomura is örült, hogy van valaki, akire bármikor számíthat.
Mirai a férfira emelte átható, ezüstös szemeit.
- Okaerinasai! Maradt még egy kis vacsora, a hűtőbe tettem.
- Nem vagyok éhes, köszönöm. Te viszont feküdj le nyugodtan, holnap iskola, nem igaz? - letette a táskáját az ajtó mellé, majd kibújt a cipőiből, felakasztotta a kabátját, és belépett a lakásba. Úgy érezte, minden gondját az ajtón túl hagyta.
- Un, hazamegyek - felelte a lány, s azzal össze is pakolt maga körül, majd felállt a kanapéról. - A délutáni műszakok igazán fárasztók lehetnek. Ma is elég későn jöttél.
- Nincs okom panaszra - mosolyodott el. - Köszönök mindent, Mirai-chan! Holnap kifizetem az e havi béred, rendben?
A lány csak legyintett egyet, még egyszer udvariasan elköszönt, majd elhagyta a lakást. Nomura szerencsésnek mondhatta magát, hogy talált egy olyan babysittert, aki ugyanabban a társasházban él, mint ők, így Mirainak az sem okozott gondot, hogy a hosszabb napokon felügyelje Hiyorit, míg a férfi hazaér Nagoyából. Most viszont, hogy a lány kilépett az ajtón és a lakásra újra csend borult, Nomura illúziói összetörtek, és hirtelen úgy érezte, ez a lakás a lehető legmagányosabb hely ezen a bolygón.
A szívét mardosó hideg csak akkor oldódott fel, mikor résnyire nyitotta a gyerekszoba ajtaját, és megpillantotta a futonon alvó kislányt. Hiyori békésen szuszogott, a rózsaszín paplanban szinte teljesen elveszett apró, törékeny alkata miatt. Általában Miraihoz hasonlóan két copfba fogott, vállig érő haját éjszakára kibontotta, ez ritkított frufrujának köszönhetően még fiatalabbá varázsolta az arcát. Világosbarna haja, akár a tejeskávé, puhán szétterült a párnán. Arcocskáján földöntúli nyugalom honolt, és ahogy Nomura lassan leheveredett mellé, ez az áldott béke rá is átragadt. Gyengéden átvetette karját a kislányon, csókot nyomott a homlokára, majd úgy, ahogy volt, ruhában, a hideg földön elnyomta mellette az álom.

 

"A nevem Nomura Minato. 24 éves vagyok, és egy nagoyai cukrászdában dolgozom, mint cukrász és eladó. Tokyoi lakásunkban egyedül nevelem ötéves kislányomat, Hiyorit. Az állandó ingázás és a feszített munkaidő ellenére boldog vagyok. Megvan mindenünk, és el sem tudnám képzelni máshogyan az életemet, de attól félek, sokáig már nem folytathatjuk így..."

 

>>tovább az első fejezetre

Hozzászólások megjelenítése