- Basszus, de rohadt hideg van! - Kahoko dideregve tolta félre a bolt bejáratát az ajtótól elválasztó függönyt, miután a hólapátot letámasztotta odakint. Ahogy belépett, nagyokat dobbantva leverte cipőjéről a havat, karcsúsított kabátjáról pár hanyag mozdulattal lesöpörte a rátapadt, fehér pelyheket, majd a lábtörlő mellett kibújt belőle, és felvette a benti papucsát. Felakasztotta a kabátját a fogasra, és vacogva a pult mögé sietett melegedni. Lófarokba kötött, hollófekete hajában gyöngyként ragyogtak a megolvadt hócseppek, ami remekül illett vidám tónusú, ametiszt szemei és telt, barackszín ajka csillogásához. Egy fejrántással eltűrte a szemébe lógó oldalfrufruját, és a készülő puding felett melengetni kezdte a kezét, a villanytűzhelynél.
A cukrászda belső tere úgy lett kialakítva, hogy a pultban felsorakoztatott édességeken és a kasszán túl be lehetett látni az áttetsző függönnyel elválasztott konyhába is. Ez Kahoko újítása volt, szerinte a főzés közben feltámadó illatok meghozzák a vendégek étvágyát, és az, hogy kulisszatitkokat hintenek a látogatók orra elé, fokozza a hely hangulatát. A pult falnyi hosszúságú, kétoldalt pék- és cukrászsütemények, különböző fagylaltok sora kínálta fel magát a betérőnek, középen, a kassza előtt pedig egy kisebb bárpult lett kialakítva, három-négy bárszékkel. Az épület kívülről is igyekezett csinosnak tűnni, a bolt nevét egy visszafogott, nem túl hivalkodó tábla hirdette a homlokzaton, a széles ajtó felett, és kétoldalt piros lámpások lógtak a falon. Az épület elé fél méteres táblácskát állítottak ki, rajta a legújabb és legfinomabb különlegességek nevével, árával és az éppen aktuális akciókkal. Az ablakokat díszítő üvegfestmények Kahoko kezének munkája, egyet-kettőt maga Hiyori segített elkészíteni.
Ezen a fagyos, decemberi estén, zárás előtt nem sokan lézengtek már a cukrászdában.
- Na de Kaho-chan, hát illik így beszélnie egy hölgynek? - A bolt egyetlen vendége, egy magas, vállas férfi az említett bárszékek egyikén ült, egy adag japán puding utolsó falatjait piszkálta a kanalával maga előtt. Hosszú, tejszőke haját lófarokba fogta ugyan, de a rövidebb tincsek és kócos, lenőtt frufruja keretbe vonta markáns vonású arcát. Az orrán szemüveget viselt, lencséi olykor-olykor befénylettek, eltakarva igéző, ibolya-lila szemeit.
- Egy vén kéjenc költő, aki egész este itt lógatja a lábát, csak ne szóljon semmit! - vágott vissza bentről a nő. Kazuya Jirou, az ismert regényíró törzsvendégnek számított náluk. Körülbelül akkor kezdett el a Kahokashiba járni, amikor Kahoko átvette az apjától a boltot. Azóta, ha teheti, majdnem minden nap benéz.
- Író vagyok, író... - sóhajtott fel fásultan a másik, és halkan folytatta. - Különben is, neked csinálok bevételt...
- A támogatásod nélkül is remekül megy az üzlet. Te csak arra vagy jó, hogy minden este felidegesíts - Kahoko a kötényébe törölte a kezét, kavart egyet a készülő pudingon, majd a függönyt félretolva kilépett a pulthoz, és helyet foglalt egy, a fal mellé állított széken. Újságot vett elő, hogy míg az édességre vár, sudokut fejtsen.
- Olyan gonosz... - dörmögte letörten a férfi, és a pultra könyökölve megtámasztotta állát a tenyerén. - Ha tudni akarod, ihletet gyűjteni járok ide. Az ínycsiklandó illatok és a remek társaság biztos, hogy képesek egy forró történetet létrehozni. Mit gondolsz, Nomu-chan?
Nomura, aki mindeddig némaságba burkolózva igyekezett kimaradni a főnök és a vendég gyerekes évődéséből, most akaratlan is a részesévé vált. Kínjában csak egy zavart mosolyt küldött Jirounak, majd folytatta a dorayakihoz a palacsintatészták kisütését.
- Mmm... - Jirou leplezetlenül végigmérte őt. A cukrászdát hirdető kötény kihangsúlyozta a fiatal cukrász testi adottságait, a kulcscsontmutogatós pulcsiban és a szűk nadrágban az író látott valamit, aminek semmi köze sem volt az ihlethez. - Nem szeretnél a múzsám lenni, Nomu-chan? - kérdezte perverzen duruzsolva, amitől Kahoko homlokán kidagadt egy ér, és összegyűrte az ölében az újságot.
- Hé, Kazuya, vedd le a mocskos pillantásod Minatoról! Ha megfertőzöd nekem az ország legjobb cukrászát, kinyírlak!
- Mintha a te életed akkora erkölcsi példa lenne Nomu-chan számára...
Nomura zavartan nevetett, egyrészt mert Jirou nyílt flörtölgetése mindig kínos helyzetbe hozta, másrészt meg hálás volt Kahokonak, amiért ilyen nagyra becsüli őt és a munkáját. A tenyérnyi, puffadt palacsintapárnácskát megkente édes azuki babbal, rányomta a tészta másik felét, és az elkészült édességet kistányéron a vendégük elé csúsztatta.
- Tessék, a ház ajándéka. Vigyen magával a hazaútra is, Jirou-sensei!
A férfi egyből lemondott kétes szándékú fantáziálgatásáról, és gyerekes mohósággal látott neki a finom palacsintának. Kahoko egy nagy sóhajjal megjegyezte az orra alatt, hogy Minato túl kedves a fickóhoz, de ezt a kint süvítő széltől egyikük sem hallotta.

Kahoko elfordította az ajtón lógó "Nyitva" táblácskát, míg Nomura letörölte az asztalokat. Jirou ráérősen csipegette a dorayaki maradékát, látszólag nem zavartatta magát a kései időpont ellenére sem. A gondolataiba merülve fürkészte Nomurát, aki fáradhatatlanul asztalt törölt, székeket emelt, majd újból letörölte egy másikról a koszt. Kahoko ekkor kíméletlenül hátba verte a felmosófa nyelével az írót.
- Záróra van, kotródj haza! Vagy ha ennyire otthon érzed magad, segíthetsz takarítani
Azzal a férfinak kínálta a felmosót, de ajánlata határozott elutasításra talált.
- Mindig ilyen gonosz vagy a vendégeiddel?
- Csak az olyan naplopókkal, mint te, "Kurafi Költő-sensei"!
- Mondtam már, hogy író vagyok!
Nomura jól szórakozott magában, ahogy hallgatta őket. Megszokta már Kahoko és Jirou évődését, ők így próbálták levezetni azt a feszültséget, amit az eltérő személyiségük robbantott ki az első találkozásuk alkalmával. Nomura sosem aggódott amiatt, hogy tényleg ennyire utálnák egymást, sőt, biztos volt benne, hogy egy-egy beszólás mögött Kahoko igenis jó szándékkal szól a férfihoz. Kettejük civakodása egy házaspárra emlékeztette őt, és ettől a mosoly leolvadt az arcáról.
A szélcsengő váratlanul megszólalt, ahogy az ajtó kinyílt. Kahoko egyből elcsendesedett, és sietve hátrafordult, hogy szóljon a betérőnek a zárásról, de elakadt a szava, amikor megpillantotta őt. Nomura és Jirou érdeklődve figyelték a húszas évei elején járó, jól öltözött, szőke hajú fiatalembert, aki épp egy nagy adag havat söpört le a hajáról és kabátjáról a lábtörlőre. Ahogy megpillantotta a nőt, szép vonású arca dühös grimaszba torzult.
Kahoko, amint felocsúdott döbbenetéből, a közömbösség álarca mögé bújt.
- Te meg mit keresel itt? Nem láttad a táblát? Már zárva vagyunk.
A szőke összeszedte minden önuralmát, és a jelenlévőkre való tekintettel csak megkérte a nőt, hogy beszéljenek fent a lakásán. Jirou eközben Nomura mellé oldalazott, aki folytatta a székek felpakolását az asztalok tetejére.
- Ő lenne a pasija? - kérdezte suttogásnak álcázva, de valójában olyan hangon, hogy azt még az említett is könnyedén meghallhatta.
- Nem, ő... nem - felelte tétován a másik. Nomura már ismerte látásból azt a férfit, akivel Kahoko pár éve összejött, bár olyan sokszor még nem találkoztak, mert a pár rossz szokása, hogy havonta egyszer-kétszer végzetesen hajba kapnak egymással. Ilyenkor a fickó nem mutatkozik hetekig, Kahoko pedig alkalmi szerető után néz - pár nap után azonban belátják, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, és jön a könnyes összeborulás, félrelökve azt az alkalmi áldozatot, akit Kahoko kiszemelt. Ez a szerencsétlen ezúttal úgy látszik, a mogorva tekintetű, szőke fiú volt.
- Miért nem válaszoltál egyetlen telefonhívásomra sem? - szegezte a kérdést Kahokonak a szőke, mire a nő durcásan összefonta a karjait.
- Megmondtam, nem? Már nem érzek irántad semmit, szakítani akarok - Nomurának valamiért komikusnak tűnt a drámai jelenet, tekintve, hogy a főnökasszony elbeszéléseiből úgy értesült, a szőkét alig három napja ismerte meg. Élethosszig tartó szerelem, majd tragikus elválás - három napon belül. Van benne valami komikum, ami elszínezi a helyzet komolyságát.
- De mi ez így hirtelen?! - csattant fel a szőke. - Legalább beszéljük meg!
A másik hevétől a nő is méregbe gurult, és egy fokkal hangosabban, idegesebben válaszolt.
- Olyan levakarhatatlan vagy! A nem azt jelenti, hogy nem. Fogadd el, és hagyj végre békén!
Nem úgy tűnt, hogy a szőke kielégült attól a tudattól, hogy ilyen körülmények közt dobták. Nem mondhatni, hogy benne bármi is kialakult volna az elmúlt három napban, de sértette a büszkeségét, hogy egy darab rongyként bánnak vele. Nyomtatást nem érdemlő szavakat köpött Kahokora, és mikor a nő a kezét emelte, hogy felpofozza, Jirou szíve dobbant egy nagyot, az ihlet szikrája villámként cikázott át testén. Nem attól a tűztől, ahogy Kahoko lendítette a tenyerét, sem attól a dacos szempártól, amivel a szőke várta a pofont - s valószínűleg tervezte viszonozni is -, hanem attól a szürreális mozdulattól, mellyel Nomura odalépett, és egyetlen mozdulattal megragadta főnöke kezét.
- Minato?! - Kahoko megpróbált szabadulni, de a férfi csak a második próbálkozása után hagyta, hogy elhúzza a kezét. Nem kertelt, egyenesen a nőre nézett, kihúzta magát, és minden korbéli és rangbéli különbség ellenére azt mondta:
- Kahoko-san, nem játszhatsz így más emberek érzéseivel. Ez nem csak gyerekes, hanem kegyetlen is tőled - Nyílt őszintesége, mellyel szembe szállt Kahokoval, szinte mindenkit megdöbbentett, Jirou-t kivéve. Ő ámulatba esett, és ez más volt, mint egyszerű csodálkozás, vagy az, hogy ilyet nem nézett volna ki a mindig szerényen mosolygó, papucs cukrászból. Ha vannak pillanatok, amikor az ember szerelembe esik, akkor ez egy volt közülük. - Kérj bocsánatot az úrtól. Tiszteld meg ennyivel, még ha csak három napig voltatok is együtt.
Hosszan farkasszemeztek egymással, és Jirou már egy tucat teóriát végigpörgetett a fejében arról, Kahoko milyen szavakat fog a fejéhez vágni, vagy hogyan rúgja ki az épület ajtaját, esetleg puszta kézzel ketté tör egy széket valamelyikük fején. Ehelyett a nő elszégyellte magát, arca lángra gyúlt, szemeit lesütötte, és egész egyszerűen beismerte a vereségét. Ő és a szőke elvonultak az emeletre tisztázni minden félreértést, Nomura pedig egy nagy sóhajjal folytatta a rendrakást.
Jirou alig jutott szóhoz.
- Nomu-chan, ez nagyon menő volt! - ujjongott, rátenyerelve az egyik frissen letörölt asztal lapjára.
- Én csak... - kezdte a férfi bizonytalanul, türelmesen újra átmosván azt a foltot, amit a férfi tenyere hagyott maga után az asztalon. - Gyűlölöm az olyan embereket, akik könnyelműek a szerelemben.
Ahogy Jirou elnézte őt, meg volt róla győződve, hogy Nomura semmibe révedő tekintete valójában egy konkrét alakot lát maga előtt. Még sosem látott egyetlen embert sem olyan magányosnak, mint amilyennek ő abban a percben tűnt.

Karácsony napjára a szokottnál nagyobb hóvihart jósoltak, ennek ellenére Nomura megígérte, hogy délelőtt bemegy a cukrászdába, és segít elrendezni az ünnepi kínálatot. Reggel korán felkelt, kikészítette a díszeket, amikkel este majd Hiyori és ő teleaggatják a fát, előkészítette a poharakat, tányérokat, kipakolta a szükséges és nem romlandó alapanyagokat a sütéshez és a vacsorához, és beszélt Mirai-jal is. A lányok ajándékát már hetekkel ezelőtt elintézte, csak annyi volt a dolga, hogy alaposan eldugja, nehogy a távollétében véletlenül felfedezzék őket. Mindent elrendezett, már csak annyi volt a dolga, hogy délelőtt megtegye az utat Nagoyába és vissza, valamiért mégis rossz előérzete támadt a mai nappal kapcsolatban.
- Apu? - csendült fel egy álmos hang a gyerekszoba ajtajában. A kislány mezítláb tipegett ki a szobájából, kócos, barna haja szanaszét állt, aprócska öklével a szemét dörgölte. Nomura vidám mosollyal köszöntötte, bár a héten nem sokat aludt, köszönhetően az ünnepek előtt megnőtt forgalomnak a boltban. Ezt a napot tökéletesen akarta kivitelezni, hogy kárpótolja a lányát az elmúlt időszak túlóráiért.
- Jó reggelt! - Nomura leguggolt hozzá, a karjaiba vonta a kislányt. - Mirai-chan nemsokára megjön, szólt, hogy hozni szeretne neked valami finomat reggelire.
A kislány a karjába csimpaszkodott, ráemelte nagy, bogyó szemeit.
- De vacsira te főzöl, ugye?
- Megígérem. Délre itthon leszek, és együtt feldíszítjük a fát. Nem haragszol, ugye?
Hiyori átgondolta a kérdést, majd határozottan megrázta a fejét. Sőt, még vidáman el is mosolyodott, annak ellenére, hogy a szíve legmélyén egyáltalán nem akart elválni az apjától, még csak egy délelőtt idejére sem. Azonban jól tudta, ha ezt hangosan is kimondaná, csak nehezebbé tenné a búcsút. Az apjával közös életükben pontosan megértette, mit jelent az, hogy "kötelező", és mitől másabb az, mint a "kötelesség". A "kötelező" egy kényszer, amit más aggat ránk, kibújhatatlan korlátok közé szorítva minket, míg a "kötelesség" egy döntés, amikor úgy határozunk, önmagunkat kényszerítjük rácsok közé. Így hát amióta Hiyori úgy nagyjából már kezdi megérteni ezt a világot, mindig arra törekszik, hogy megkönnyítse az apja életét.
Mirai hamarosan megjött, reggelire omlettet és gőzölgő, epres-csokis gofrit hozott. Nomura elköszönt a lányától, vállára kapta a táskáját, és sietősen a kerékpárjáért indult. A nagy hó ellenére úgy gondolta, gyorsabban kiér az állomásra azzal, mint gyalog. Sálját menet közben horgolta át a nyakán. Hiyori az ablakban könyökölve, lábujjhegyről nézte, ahogy apja biciklije beleveszik a végtelen fehérségbe.

- Nagy segítség vagy, köszi! - Kahoko megtörölte kézfejével a homlokát, és küldött egy vidám mosolyt a férfinak. Nomura felnézett a kirakat pucolásából egy pillanatra, hogy viszonozza a gesztust. A boltot megtöltötte a rádióból szóló, halk, karácsonyi zene.
- Az ünnepeket a barátoddal töltöd? - érdeklődött. A múltkori összeszólalkozásukból abszolút nem maradt semmi feszültség, sőt, Kahokonak kifejezetten jót tett, hogy valaki helyre tette az önzőségét - persze csak ideiglenesen, mert a nő nem olyan egyszerű szerkezet, amely egyetlen olajozástól a végtelenségig működni fog.
- Igen, meglátogatjuk a családját, de csak holnap reggel indulunk. Ma este együtt vacsorázunk. Ah, tényleg, vigyél a sütiből Hiyo-channak is! - A konyhába sietett, és a sütőbe lesve ellenőrizte, hogy állnak a különleges, karácsonyi ínyencségek.
- Köszönöm, örülni fog - Nomura nehezen bírta kivárni, hogy újra a lányával legyen. Bár örült neki, hogy Kahoko hasznára lehetett, egy része otthon akart maradni, egy része sosem szerette volna elengedni Hiyori kezét. Ahogy ezen gondolkodott, arca újból sötét, fáradt színt öltött, rongyot tartó keze is lelassult az üvegen, amikor váratlanul megszólalt a csengő, és az ajtó a kinti széllel dacolva lassan, nehezen kinyílt.
- Egek, micsoda hóvihar! Csak egy tömbnyire lakom, de azt hittem, tankot kell hívnom, hogy le tudjak jönni... - Jirou tejszőke haján ékszerként tündökölt a hó. Hosszú, sötétzöld télikabátját vizes foltok tarkították, és a szemüvege is egyből bepárásodott. Le kellett vennie, és vörös, átfagyott ujjaival megtörölte párszor. Nomura egyből felpattant a helyéről.
- Jirou-sensei! - A pult mögül egy törölközőt vett elő, azzal sietett a férfihoz. - Teljesen átfagytál! Meg fogsz betegedni, ha ilyen rossz időben odakint mászkálsz.
A törölközőt a férfinak kínálta, aki hálás főhajtással átvette. Megtörölte a szemüvegét, majd belebújtatta átfagyott ujjait, arcát, végül átdörgölte vizes haját is. Nomura csendben figyelte a jelenetet, és azon gondolkodott, hogy szorulhatott egy ilyen közönséges mozdulatba ennyi elegancia és báj. Jirou előző életében biztos közeli viszonyban volt az anyatermészettel, mert üvöltő hóviharban és rekkenő hőségben is egyaránt ugyanolyan jól nézett ki, mint a halott, őszi színek és a tavaszi virágzás közt. Jirounak egyszerűen minden évszak jól állt - merengését a konyhából kirontó Kahoko törte meg. Nem akadt fent az író betoppanásán, hanem a pultnak feszülve, aggódva Nomurának szólt.
- Minato, most mondták a rádióban, hogy a hóvihar miatt bizonytalan ideig nem járnak a vonatok!
Nomura meghökkenve az órájára pillantott. Egy fél óra múlva menne Tokyoba az a vonat, amivel az ígéretéhez hűen délre hazaérne Hiyorihoz. Fél óra vajon elég, hogy az időjárás jobbra forduljon? Ahogy kinézett az ablakon, érezte, hogy elönti a mellkasát a kétségbeesés.
- Ez nem lehet... Haza kell jutnom! - A kabátjáért indult, menet közben sietősen leoldotta magáról a kötényét, és az egyik szék támlájára dobta. Jirou értetlenül figyelte a kapkodását.
- Ne izgulj, ha nem indul vonat, nálam meghúzhatod magad holnapig.
Nomura ettől a gondolattól azonban csak még idegesebb lett.
- Haza kell mennem, megígértem Hiyorinak! Fát kell díszítenünk, meg vacsorát kell főznöm, meg... - Túl ideges volt, csak másodjára sikerült betalálnia a kabát ujjába, és minél inkább sürgette magát, a cipzár annál többször csúszott ki a kezei közül.
- Ki az a Hiyori? - kérdezett vissza értetlenül Jirou, aki most először hallotta ezt a nevet. Kahoko közben azon volt, hogy lebeszélje alkalmazottját és jó barátját az őrült ötletről, hogy ilyen időben nekivágjon Nagoyának.
- A lányom - A Nomura tekintetében kavargó érzelemmaszlag meglepte Jirout, és bár számtalan kérdése lett volna, inkább segített a férfinak felhúzni azt a cipzárt. Ahogy hideg keze a másik meleg tenyeréhez ért, áramütés szaladt végig az ujjbegyeiből kiindulva az egész testén. Nomura is érezte, de nem reagált rá, túlságosan lefoglalta őt az aggodalom.
- Ejha! Nem is tudtam, hogy van egy lányod. Nem semmi!
Azonban hiába marasztalták ketten is, Nomura kilökte a bolt ajtaját, és gyalog nekivágott az állomáshoz vezető útnak. A hóvihar tényleg olyan komoly volt, mint ahogy azt a televízióban megjósolták. Hogy elkerülje a teljes pánikot, megpróbált optimista és cinikus maradni. "Ezek szerint a tv-s műsoroknak mégis csak van valami haszna", gondolta magában, miközben egy nagyobb széllökés kis híján ledöntötte a lábáról. A térdig érő, érintetlen hóban nehezen haladt, ráadásul a vihar felkavarta a vakító szemcséket, amiktől semmit sem látott. A hideg annyira marta a szemét, hogy perceken belül sós, meleg könnyek torzították tovább a látását. Csak megérzésből sejtette, merre kell haladnia.
Úgy érezte, órák óta dacol a széllel, és minden lépéssel biztos volt benne, hogy az állomás egyre közelebb van. "Mindjárt odaérek, mindjárt otthon leszek", így biztatta magát, miközben alig két utcányit, és mindössze tíz percet haladt teljesen más irányba. A vihar délnek fordította, ellentétesen az állomással, de Nomura mindebből csak kavargó, fehér felhőket látott. Néha megállt, letörölt egy ismerősnek vélt cégért egy-egy ház oldaláról, és amikor már kétségbe esett volna azok idegensége miatt, átfagyott kezeire lehelve tovább indult. "Miféle apa szegi meg a lányának tett ígéretét? Miféle apa lennék, ha nem tudnám betartani, amit Kaedének ígértem?" Ez adott számára annyi erőt, hogy kitartson még egy utcányit.
A fejét egyre forróbbnak, nehezebbnek érezte. Minden porcikájában remegett, különösen a végtagjaiban érzett szúró, kínzó fájdalmat. Fogai össze-összekoccantak, képtelen volt abbahagyni a didergést, és már azt a balsejtelmet is kezdte elfogadni, hogy teljesen rossz irányba halad. A szórakozónegyed, melynek házait egyre tisztábban felismerni vélte, Nagoya déli oldalán található, az állomás pedig az északkeletin. Vajon ha most visszafordulna, lenne ereje újra megtenni ezt a távot? Kizárt. "Hiyori sosem bocsátja meg, ha én is magára hagyom." Hangokat hallott, távoli, tompa kiáltásokat a szél torz susogásán túl. Ismerősnek tűntek, mégsem tudott felelni rájuk. Behúzódott egy ház eresze alá, hátát a falnak döntve megpihent, összefonta maga előtt a karjait. "Az ötödik karácsony együtt, az első karácsony egyedül, hóba fagyva." Kapkodva dörgölte a felkarjait, átmozgatta a lábait, lábujjait, a nyakát, majd vörös kézfejére lehelt, és átdörgölte az arcát. Cserepes ajkait megtapogatva Kaede csókja jutott az eszébe, ám az a forró borzongás, az a rózsaszín, kellemes vágy, mit évekkel ezelőtt e gondolattól folyton érzett, most a hóviharba fúlt. Boldognak találta a csók emlékét, de nem érzett semmit - öt éve teljesen fagyos a szíve, ha a közös emlékeikre gondol. Mitől lehet ez? Hisz még mindig szereti, és Hiyorit is minden nappal jobban. Miért nem dobban hát a szíve, ha annak a csókjára gondol, akit annyira szeret?
Ahogy az ujjait nézegette, eszébe jutott Jirou, és az a furcsa szikra, ami akkor pattant, mikor a kezük összeért. Vér szökött az arcába, és pár pillanatig gyorsabban kapkodta a levegőt, ahogy a férfira gondolt. Megrémisztette a tudat, hogy Kaede semmit, míg a cukrászda egy törzsvendége ilyen intenzív reakciókat váltott ki belőle. Közben a távoli hangok egyre csak szólongatták, nem hagytak nyugtot, és Nomura kezdte bebeszélni magának, hogy ez Kaede hangja. A kabátja zsebéhez nyúlt, hogy kiemelje belőle a tárcáját, ám ujjai nem engedelmeskedtek neki, és a tárca a földre esett. Attól félve, hogy a fénykép elázik, lehajolt érte, ám az ereje cserben hagyta, teste győzött: a hóba borult, a hideg és vizes földre, mégis minden porcikája megkönnyebbült. Álmosan szemlélte, hogyan kavarja fel a szél az oldalára fektetett hóvilágot, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha elaludna. Egyre biztosabb volt benne, hogy a hangok is erre buzdítják, így lehunyta a szemeit, és hagyta, hogy az üvöltő szél elragadja.

"No-mu-ra! No-mu-ra!"  Míg a sötétségben vergődött, Nomura egyre biztosabb volt abban, hogy valaki az ő nevét próbálta átkiabálni a hóviharon. A mély, erős zönge távol állt Kaede bársonyos hangjától, sőt, szinte minden tónustól, amit ismert. Nem tudni, mennyi ideig visszhangzott a fejében a saját neve, de egy idő után csend lett, a maró hideg is megszűnt, és csak a sötétség maradt, meg egy adag liliomillat. Éveknek tűnt az az idő, mikor a sötétség elkezdett végre felszakadozni, és ugyanaz a zönge élettel töltötte meg a fejét.
- Nem, még nem tért magához. Persze, hogy él, ellenőriztem a pulzusát. Dehogy fogom elásni a hátsó udvarban! Különben sem mennék le ilyen ítéletidőben! Egy kicsit még hideg a teste, de Kaho-chan azt mondta, elevenen feldarabol és belesüt a mochijába, ha illetlenül viselkedem, szóval... Nem, nem fogom bedobni semelyik folyóba! Az összes befagyott! - Nehéz volt eldönteni, főleg olyasvalakinek, aki három órás eszméletlenségből, a hóviharban eltöltött órából olvadozva ébredezik, hogy Jirou épp veszekszik vagy remekül szórakozik a telefon vonalának másik felén lévővel. Mindenesetre a férfi fel-alá mászkált Nomura futonja mellett, egy vezeték nélküli telefont vállával a füléhez szorítva. A kezében valami gőzölgőt kevergetett egy kisebb fazékban.
- Vicces lány vagy te, Mirai-chan. Ne aggódj, és mondd meg Yori-channak, hogy az apukája rendben lesz. Átadom. Jó éjt! - Éles csippanás jelezte a vonal megszakadását, és ez mint egy bekapcsológomb, úgy ébresztette fel Nomura tudatát. "Mirai-chan? Karácsony... A hó. Hiyori!" Jirou, észlelve áldozata mocorgását, letette a földre a fazekat, és sietve a férfi mellé térdelt.
- Hé, ne olyan sietősen! Jó reggelt, Csipkerózsika. Nem vártad meg az ébresztő csókot - Azzal visszanyomta a felkelni készülőt, és ráigazította a meleg takarót. Ahogy a keze Nomura vállához ért, érezte, hogy még mindig hideg, ezért magában elkönyvelte, hogy újból meg kell fürdetnie.
- Hol vagyok? Az állomás? És Hiyori? - Mintha csak egyetlen lehetősége lenne, Nomura olyan gyorsan tette fel az összes eszébe jutó kérdést. Jirou türelmes mosollyal, atyáskodón igazgatta rajta a takarót.
- A lakásomon vagy, Kaho-channal együtt cipeltünk fel ide. Az állomás ma már nem indít vonatokat, legkorábban csak holnap reggel. Értesítettem Hiyo-chanékat a történtekről, nem haragszik rád - Jirou megnyugtatásnak szánta a szavait, de Nomura annyira felháborodott, hogy ez erőt adott neki a felüléshez, hiába próbálta a férfi szelíd erőszakkal visszafektetni.
- Hogy hívtad fel? És miért hoztál ide? Haza kell mennem, megígértem! Beszélnem kell Hiyorival! - Addig-addig harcoltak egymással, míg Jirou nyers ereje győzött, és Nomura tompán puffant a puha futonon. Megalázónak érezte a vereségét, főleg az író önelégült mosolyát látva.
- Maradj már nyugton! Majdnem ott hagytad a fogad, mázlid van, hogy megtaláltalak. Csak most tértél magadhoz, előbb fel kell teljesen melegedned, aztán meg szépen felhívod a lányod, és megbeszélitek ezt. Ma már nem mész el innét, sajnálom - Nomurát dühítették Jirou szavai, de csak azért, mert belátta, hogy igaza van, és az időjárás ellen még az apai szeretet is tehetetlen. A karácsonyt kénytelen egy rossz hírű törzsvendéggel tölteni, teljesen kiszolgáltatva magát egy idegennek, arról nem is beszélve, hogy gondot okozott Hiyorinak, Mirainak, Kahokonak és még neki is. Ennél haszontalanabb húzása nem is lehetett volna, és ettől annyira elkeseredett, hogy sírni támadt kedve.
Jirou szótlanul fürkészte őt egy darabig, aztán felvette maga mellől a fazekat, és a férfinak kínálta. Jó illatú, forró leves gőzölgött benne, tele zöldséggel, tésztával és főtt csirkehússal.
- Edd meg ezt, jót fog tenni! Aztán zuhanyozz le, és utána megígérem, hogy hazatelefonálhatsz.
Nomura végül beadta a derekát, lassan felült. Csak ekkor vette észre, hogy nem a saját ruhája van rajta. Persze, hisz az valószínűleg ronggyá ázott-fagyott, nyilván át kellett öltöztetni, amikor behozták. De vajon ki tette forró vízbe, és ki adta rá ezeket? Gondolatmenetébe akaratlan is belepirult, Jirou pedig nyitott könyvként olvasott belőle.
- Minek örülnél jobban? Ha azt mondanám, Kaho-chan látott meztelenül, vagy ha azt, hogy én? - kérdezte kaján vigyorral. Nomura magában módosította a kérdést: "mitől lennék jobban zavarban?" Választ sajnos nem tudott rá adni, így figyelmen kívül hagyta Jirou idegesítő vigyorát, és nekilátott a levesnek. Nem volt lenyűgöző ízvilága, de ilyen jól rég nem esett átfagyott végtagjainak egy egyszerű vacsora.
- Mégis mi az ördögöt gondoltál, amikor kiléptél a hóviharba? Kaho-chan és én nagyon aggódtunk ám - feddte meg szelíden őt a férfi, öt ujját belefuttatva a csokibarna fürtökbe. Nomura érezte, hogy lángra lobban az arca, de ráfogta a leves jótékony hatására.
- Te ezt nem értheted... Milyen apa hagyja magára a lányát karácsonykor? - Halk kérdéséből sütött az önvád, ami arra késztette Jirout, hogy ne húzza vissza a kezét. Atyáskodón simogatta tovább Nomura haját.
- Olyan, aki még karácsonykor is hajlandó másoknak segíteni, és aki a hóviharral is szembe száll, ha a lányáról van szó.
Kár lett volna tagadni, hogy az érintés és a szavak együtt nagyon jól estek a férfinak. Akaratlanul is elmosolyodott, és csendben, zokszó nélkül folytatta az evést. Később Jirou segített neki megfürödni, és a hírnevével ellentétben roppant udvariasan bánt vele. Kapott tőle tiszta, meleg ruhát, és együtt ettek még egy kis levest az asztalnál. A lakás, amibe került, elég nagy volt, főleg egyetlen embernek. Nem volt gazdagon berendezve, de a bútorok kifinomult ízlésről és igen nagy vagyonról árulkodtak. "Mi más várható egy sikeres írótól?" Foglalkozásához képest viszont nem volt túl sok könyve, a könyvespolc egyharmad része a saját példányaival volt tele. "Önelégült egy fickó, fontos neki az önmegerősítés."
- Lehetne kicsit kedvesebb is a tekinteted azok után, hogy utánad mentem... - jegyezte meg Jirou az asztal túlsó feléről, mire Nomura sietve bocsánatot kért, és folytatta az evést. - Tessék, ezt elejtetted. Ebben volt benne Yori-chan száma is.
Jirou a férfi elé csúsztatta annak pénztárcáját, és szándékosan ott hagyta a kezét, hogy amikor Nomura érte nyúlt, ujjaik összeérhessenek. A szikra most nem pattant akkorát, de érezhetően mindkettejükön átfutott valami, akárcsak legutóbb. Nomura sietve magához vette a tárcát, és ellenőrizte annak épségét.
- Kérlek, ne becézd így Hiyorit... - dörmögte a tárca fedelét felnyitva. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Kaede ugyanolyan gyönyörűen mosolyog rá a fotóról, mint eddig. Jirou fürkészte kicsit a férfi arckifejezését, majd a levesét kavargatva halkan szóvá tette.
- Igazán gyönyörű nő. Ő Hiyori anyja?
- Miből gondolod? - Nomura gyorsan becsukta a tárcát, és visszatette az asztalra. - Egyébként sem illik más tulajdonában turkálni...
- Másnak a fényképét miért őrizgetnéd a pénztárcádban?
Nomura habozott kicsit a válasszal, majd lassan biccentett egy aprót. Végül is, Jirou tényleg megmentette az életét, ráadásul befogadta karácsony éjszakájára. Hálás lehet, hogy ott volt, így hát az a legkevesebb, ha erre az igen egyszerű kérdésre őszintén felel.
- A neve Kaede. Csak 19 éves voltam, amikor Hiyorit megszülte, ő meg már 20. Igazán fiatalok voltunk... - tekintete elrévedt a tárca bőr borításán, és még ha nem is látta a fényképet, Kaede arcát akkor is tisztán maga előtt látta. Jirounak nem tetszett az a gyermeki, ábrándos kifejezés az arcán. Nem illett egy menő, az időjárással dacoló apához, maximum egy szerelmes kis tacskóhoz, aki képtelen elfogadni, hogy a gazdája kidobta.
- Ismerős történet. Gondolom, boldogan él valahol, valaki mással.
- ...meghalt - vágott közbe Nomura, és a szóval együtt a levegő is megfagyott az egész lakásban. Jirou attól félt, ha most elkezd visszakozni és bocsánatot kér, a férfi elsírja magát, ajka ugyanis lefelé görbült, a vonásai megkeményedtek, és újra olyannak látta, mint azon a decemberi napon, zárás után a cukrászdában. Tudván, hogy hibázott, zavartan elfordította a fejét, megdörgölte tejszőke tincseit, majd felkelt a székről, és Nomurához lépve megérintette a vállát.
- Hívd fel Yori-chant - Azzal magára hagyta őt, és elvonult a fürdőszobába.

>>tovább a második fejezetre
<<vissza az előszóra

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés