II. fejezet

Hosszasan bámulta a telefont, mintha azon gondolkodna, mi is az otthoni lakás telefonszáma. Valójában az szinte az egyetlen számsorozat, amit fejből tudott - inkább azon törte a fejét, mit mondhatna, és hogyan állhatná meg, hogy elsírja magát, ha meghallja, hogy Hiyori is sír. Jirou magára hagyta a konyhában, így nem feszélyezte semmi: betárcsázta a számot, a fülére szorította a telefont és várt, hogy a búgás dallamát megtörje egy angyali hang.

- Apu! - Hiyorin nem érződött, hogy le lenne törve, sőt, majd kicsattant az örömtől, hogy újra hallhatja az apja hangját. Mirai nagyon jól kezelte a helyzetet, és csak annyit kötött a kislány orrára, amit még biztosan megért. Az apja "kötelességből" ment el, de most "kötelező" ott maradni neki. Jól ismerte e két kifejezés közti különbséget, ezért nem volt oka haragudni. Ami kötelező, azon bizony senki sem változtathat.
- Szia! Sajnálom, hogy nem tartottam be az ígéretemet. Holnap kora reggel, az első vonattal hazamegyek, rendben? Addig kérlek, fogadj szót Mirai-chan szüleinek.
Az étkészlet tompa csörgése, beszélgetés zöreje szűrődött be a telefonba, ezért Nomura arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára most vacsoráznak. Elszomorodott, amikor arra gondolt, mi mindent tervezett ma estére kettejüknek.
- Hogy vagy, apu?
Hiyori hangját hallva magára erőltetett egy mosolyt.
- Minden rendben velem, csak egy kicsit eltévedtem, amikor hozzád indultam. De az egyik törzsvendégünk, Jirou-sensei volt olyan rendes, és felhozott magához. Szerinted hogy kéne megköszönnöm neki?
- Mmm, süss neki valami finomat! - felelt némi merengés után a kislány, aztán nevetve hozzátette: - Hiszen karácsony van.
- Így igaz... -dörmögte elgondolkodva a férfi, majd széles mosollyal, bizalmasan a telefonba suttogott. - Boldog karácsonyt, Hiyori!
- Boldog karácsonyt, apu! Később felhívsz és olvasol nekem egy mesét?
Miután Nomura megígérte, hogy így lesz - tudván, hogy egy telefonhívás talán olyasmi, amit még Nagoyából is be tud tartani -, megkereste Jirout. A férfi a dolgozószobájában ült, és az íróasztal fölé görnyedve, serényen jegyzetelt. Néha morogva a hajába borzolt, máskor a szoba különböző pontjába hajított egy előzetesen összegyűrt papírgalacsint. Nomura úgy gondolta, most az egyszer szófogadó apuka lesz, és hallgat Hiyori tanácsára. Szerencsére a hűtőben és a spájzban talált minden hozzávalót néhány egyszerű wagashi, japán édesség elkészítéséhez. Először youkant, sűrű, azuki babpasztából készült zselét készített, sima téglalap formájúra vágva felsorakoztatta őket egy fekete tányéron. Második fogásnak dangót, rizslisztből készült, japán gombócot talált ki. Összedolgozta az alapmasszát, amiből gombócokat formált, és hármasával apró nyársakra tűzte őket, majd elkészítette cukorból, mézből, keményítőből és szójaszószból az öntetet, amibe belemártogatta a golyókat. Az elkészült nyársakat egy fehér tányérra helyezte, tett melléjük díszítésként ehető sakura szirmokat, a dango köré mézet csurgatott, majd összepakolt maga után.
Mire a főzőcskézés végére ért, már egész otthonosan mozgott Jirou konyhájában. A férfi meglepő következetességgel rendezkedett be, mindennek megvolt a maga helye, a tányérok logikus sorrendben sorakoztak egymás mellett, a poharak egy külön üveges szekrényt kaptak, az alapanyagok pedig a japán szótagrendszer szerinti sorrendben foglaltak helyet. Nomurát lenyűgözte ez a rend. Fogta a két tányért, és bekopogott Jirouhoz.
- Hoztam mitarashi dangót és youkant - lépett be a szobába, megemelve egy pillanatra a két édességet. Jirou arcáról eltűnt a bosszúság, vidáman elmosolyodott.
- Kedves, hogy gondoltál rám. Yori-channal minden rendben? - intett a férfinak, hogy jöjjön beljebb.
- Igen, úgy egy órája beszéltünk. A babysitterünk családja befogadta éjszakára - Nomura elfogadta az invitálást, és belépett a szobába. Az első, ami feltűnt neki, hogy nyugati elemekkel lett telezsúfolva a szoba. Az ablakok, a szőnyeg mintája, a szekrénysorok, a modern számítógép; a legszembetűnőbb mégis az óriási franciaágy volt. Még sosem aludt hasonlón. Jirou észrevette, vendége tekintete merre kalandozik, és ettől önelégült mosolyra görbült a szája.
- Ki szeretnéd próbálni? - bökött fejével az ágy felé. Nomura elpirult, méltatlankodva a férfi orra alá tolta a tányért.
- Nem, köszönöm! Boldog karácsonyt!
Jirou érdeklődve szemügyre vette az édességes tálat. Jól esett neki a fiú törődése, még ha mindezt csak fizetség gyanánt kapta azért, mert megmentette. Pedig ha Nomura tudná...! Egyik kezével megfogta a tányért, a másikat a férfi ujjaira kulcsolta. A gesztustól könnyedén kivehette a kezéből a dangókat, amiket hanyagul az asztalra tett, majd a kezénél fogva odahúzta magához a férfit. Nomura annyira zavarba jött, hogy egyensúlyát vesztve billent előre. A fekete tányér tartalmát megmentette azzal, hogy sietősen az asztalra csúsztatta, de Jirou elől nem volt menekvés.
- Mit--?!
- Tss! Boldog karácsonyt, Nomu-chan!
A férfi a csokoládébarna fürtök közé túrt, amitől Nomurát újra jól eső melegség kerítette hatalmába. Bár próbálta tartani magát, mégis elpirult, és akaratlan az ágy felé sandított. Ezt látva Jirou jóízűen felnevetett.
- Ne aggódj, sosem kérnék olyat, hogy a testeddel fizess nekem. De szeretném megismerni Yori-chant, ha már egyszer megmentettem az apját.
- Ki van zárva!
Hogy egy ilyen alakot a lánya közelébe engedjen... Nomura inkább választotta volna azt, hogy a "testével fizet", bármit is jelent ez a kifejezés az író szótárában. Mivel mindketten férfiak, naivan arra gondolt, hogy talán csak ihletet merítene belőle, esetleg azt kérné, álljon neki modellt. "Nem, ő író, nem festő", tiltakozott egy belső hang, amit jóhiszeműsége hamar elhallgattatott.
- Miért? Az újévi ünnepségre magaddal kell hoznod, tehát előbb-utóbb úgyis megismerem őt - Jirou az igaza mellett érvelt, Nomura pedig bőszen tiltakozott.
- Akkor majd ott találkoztok, de nem viszlek magammal Tokyoba!
- Miért ne utazhatnának ők Nagoyába? Mirai-chan említette, hogy még sosem járt a cukrászdában, és szívesen megnézné egyszer.
Jirou engedte, hogy Nomura elhúzza a kezét, és azt is, hogy pár lépésnyit elhátráljon. Arcáról eltűnt a mosoly, ahogy levette a szemüvegét, és fáradtan átdörgölte a szemeit. Egy elegáns mozdulattal végigszaladtak ujjai tejszőke tincsein, és Nomura nagyot nyelt - talán csak attól, hogy az előbb az a kéz még az ő fejét cirógatta.
- Pedig olyan rossz ám egyedül tölteni az ünnepeket... Ezért örülök annyira, hogy most itt ragadtál.
Nomura tiltakozni akart, de inkább nem tette. A pletykákon és felszínes viselkedésén túl nem sokat tudott Jirouról, mégis nehezen tudta elképzelni, hogy egy olyan népszerű író, mint ő, ne kapjon ezernyi meghívást újév közeledtével.
- Miért nem vagy a szeretteiddel, Jirou-sensei?
- Nem tudnád elhagyni ezt a "-sensei" megszólítást? Olyan kínos - nevetett zavartan a másik, kikerülve Nomura egyenes kérdését, de a férfi nem hagyta magát.
- Ha válaszolsz, meggondolom.
Jirou vetett rá egy lapos "megfogtál" pillantást, majd egy nagy sóhajjal az íróasztalt mellé tolt székért nyúlt, odahúzta maga mellé. Hellyel kínálta Nomurát, és miután leült, vett a tányérról egy szem zselét, beleharapott, megízlelte.
- Nem nagyon van kivel ünnepelnem. A kiadóm sok meghívást küldött, hogy töltsem velük a karácsonyt, de az egész év a színlelt mosolyról és a bájcsevegésről szól náluk, nem akartam még a karácsony szellemét is ezzel tönkretenni.
Nomura érdeklődve hallgatta, és teljes mértékben egyet értett vele.
- Na és a családod?
- 6 éves lehettem, amikor a szüleim elvittek kirándulni. Azt mondták, egy jó helyre megyünk, én meg nagyon örültem, mert korábban nem nagyon csináltunk semmi közös programot. Megálltak egy főút menti szentélynél, jó messze a házunktól, kitettek, és egész egyszerűen tovább hajtottak. Akkor láttam őket utoljára. - Ahogy mesélt, Jirou arcán ugyanaz a békés, halvány mosoly játszott, mint eddig, hangján viszont érezhető volt az erőltetett természetesség. - 23 év telt el azóta, és nincs más rokonom, akiről tudnék.
Nomura elszégyellte magát a kérdése, és minden korábbi, öntudatlan tapintatlansága miatt. Szégyellte magát Kahoko helyett is, aki mindig olyan felelőtlenül sértegette Jirout anélkül, hogy ezzel tisztában lett volna. Mindig is azt hitte, gyengén teljesít, mint egyedülálló szülő, ezért a férfi történetét hallva el sem tudta képzelni, hogy létezhetnek olyan emberek, akik önként mondanak le a gyerekükről; ráadásul 6 év után! Kezdeti szomorúságát kezdte felváltani a Jirou szülei iránt érzett harag.
- Egyszer sem próbáltad meg velük felvenni a kapcsolatot? - kérdezte indulatosan, de Jirou csak nevetett.
- Miért, meg kellett volna próbálnom? Elég világosan az értésemre adták, hogy nincs szükségük rám.
Nomura ezt nem hagyta annyiban.
- De hát sikeres író lett belőled! Miért nem dörgölöd ezt az orruk alá?! Én... - Jirou szelíden megérintette az arcát, ezzel egyetlen pillanat alatt elhallgattatva őt. Nomura nyílt tekintetében, őszinte vonásaiban látott minden kimondatlan szót, sajnálatot, együttérzést, aggódást, bűnbánatot, Jirou hálás mosolyánál pedig nem volt szüksége többre Nomurának ahhoz, hogy háborgó lelke lecsillapodjon.
- Mondd ki a nevem! - kérte Jirou, tenyerét még mindig a férfi arcán pihentetve. Nomura tekintete jobbra-balra járt, zavartan keresett egy pontot, ami kívül esik az ibolyakék szempár hatókörén.
- Jirou... san.
A tejszőke hajú elmosolyodott, visszahúzta a kezét Nomura arcáról, és visszatolta a szemüveget is az orrára. Úgy gondolta, kezdetnek ennyi épp elég. Megevett még egy darab zselét, majd belekóstolt a dangóba, és meglepve tapasztalta, hogy isteni finom. Persze kár lett volna lebecsülni azt, aki egy cukrászdában dolgozik, mégis, Jirou úgy érezte, élete végéig képes lenne ezen a koszton élni.
- Finom lett - dicsérte meg egy széles mosollyal Nomurát, akinek szokatlanul jól esett a bók. Míg jóízűen falatozott, Nomura megtámaszkodott a lábai között a széken, és kissé előre görnyedve a gondolataiba merült.
- Legyen - adta be végül a derekát, de Jirou kérdő tekintetét látva folytatta. - Megkérem Mirai-chant, hogy hozza el holnap reggel Hiyorit. De Kahoko-sannál szállunk meg, holnaptól úgyis üres lesz a bolt.
Még ha csak félsiker is, Jirou örült a kedvező döntésnek. Míg a wagashikon nyammogtak, egymásról és az elmúlt karácsonyokról beszélgettek, híres énekesekről és színészekről. Olyannyira elrepült az idő, hogy Nomura azon kapta magát, fel kell hívnia Hiyorit a beígért mesével. Jirou megengedte, hogy a dolgozószobából telefonáljon, így a férfi fültanúja volt annak, Nomura milyen gyengéd szeretettel bánik a lányával.
- Mirai-chan elhozta a mesekönyvünket. Választhatok ma én? - Hiyori hangja álmosan csengett. A számára előkészített vendégágyban feküdt, Tokyoban, nyakig betakarózva, és a Mirai által behozott mesekönyvet nézegette a kislámpa narancsos fényénél. Apja az ágy szélén ült, 350 kilométerrel odébb, és maga mögött támaszkodva szemlélte a mennyezetet.
- Amelyiket csak szeretnéd - felelte halkan suttogva, majd a térdeire dőlt.
- A nyuszisat szeretném, amelyikben a nyuszi a holdon van!
A kislány kérését hallva Mirai kikereste a mesekönyvben a megfelelő oldalszámot, és az ölébe fogva a könyvet Hiyorinak tartotta. A lány ugyan még nem tudott olvasni, tekintete mégis hűen követte a sorokat, mikor apja halk, édes hangot mesébe kezdett, szóról szóra visszaadván minden egyes mondatot.
- Valamikor régen, élt egyszer egy nyuszi a holdon...
Még Jirou is érdeklődve hallgatta a holdon élő nyúl történetét, aki egész álló nap rizst döngölt egy mozsárban, hogy elkészítse a gyerekek közkedvelt édességét, a mochit. Nomura hallotta a kislány egyre egyenletesebb szuszogását, így jól tudta, mikor kell halkabban suttognia. Úgy a történet közepénél motoszkálást hallott, majd Mirai jelentette, hogy Hiyori elaludt. Nomura megköszönte az egész napos felügyeletet, még egyszer elnézést kért a hóvihar miatt, aztán a tokyoi éj neszét egyhangú búgás váltotta fel. Úgy érezte, mintha a szívéből egy darab Hiyori mellett maradt volna. Ez az első alkalom a kislány születése óta, hogy nincs ott mellette; gyerekes érzés vagy sem, de Nomura magányosnak érezte magát. Sokkal inkább neki volt szüksége a lányára, mint fordítva.
Besüppedt mögötte az ágy matraca, és Jirou nagy tenyere a telefont szorongató kezére kulcsolódott.
- Hagyd, már rég letették
Gyengéden elvette tőle a telefont, és visszatette azt a helyére. Nomura felkelt, az ablakhoz lépett, és a függönyt félrehúzva kipillantott. A havazás már elállt, a táj meghízott: az épületeket, oszlopokat, utcákat vastagon fedte a sűrű fehérség. Arcának bal oldala visszatükröződött a fagyott ablaküvegen; mint ezernyi jégkristály, úgy peregtek le orcáján a könnyek. Kézfejével szétkente őket, amitől még szerencsétlenebbül festett jégvirágos tükörképe.
- Már sokszor megfordult a fejemben - csendült fel Jirou mély zöngéje közvetlenül Nomura mögött. Ahogy karjaival körbefonta a férfi vállait, az ő arca is megjelent az üvegen. -, hogy inkább Yori-chan anyjának, mint apjának tűnsz...
- Fogd be! - duzzogott a leanyázott.
- Az is sokszor megfordult már a fejemben, hogy túl sokat vársz el önmagadtól - folytatta Jirou a duruzsolást halkan, szelíden dörmögve. Fejét Nomuráénak döntötte, a tükörképükön úgy látszott, mintha eggyé váltak volna.
- Csak belement valami a szemembe!
Azonban Nomura hiába hadakozott a könnyeivel, a rég elfojtott sírás az őt ölelő karokba kapaszkodva, némán utat tört magának, és ahogy Jirou szorosabbra fonta körülötte a karjait, az öt éves sziklafal a lelkében darabjaira hullott.

Kora hajnalban az általában csendes és magányos nagoyai állomás megtelt élettel, a szeretteikre váró, nyüzsgő emberekkel. A tegnapi hóvihar utáni első, Tokyoból indított vonat zsúfolásig tömve volt a családjukhoz igyekvő, vagy épp hazafelé tartó emberekkel. A két kislány számára azonban annyira izgalmas volt az út, hogy elnyomta az utazással járó kényelmetlenségeket. Az állomáson a totyogó gyermekek és görnyedő, idős párok közül elsőként kitűnt a két, fiatal férfi. Az egyik zsebre dugott kezekkel, egy oszlopnak dőlve várakozott, szájában cigaretta füstölgött, melyet néha a mellette lévő szemetes fölé tartott és lehamuzott. A másik idegesnek tűnt, összefont karokkal járkált fel-alá a peronon, egyre csak a távolba lesve, hátha megpillantja már a közeledő vonatot. A hajnali fagy pirosra csípte mindkettejük arcát, a jegyautomaták ablakára jégvirág fagyott. Egy kisgyermek napocskát és virágokat rajzolt egy padon felgyülemlett hótakaróba.
- Késnek - dörmögte Nomura, ahogy újból gondterhelten a távolba pillantott. Sehol sem látta a tíz perce ígért vonatot.
- Az is csoda, hogy egyáltalán ilyen korán elindultak - felelte Jirou olyan nyugalommal, ami csak tovább fokozta a férfi idegességét. Az sem tetszett neki, hogy a lányának egy dohányfüstös pasast kell bemutatnia, de mielőtt rászólhatott volna az íróra, hogy oltsa el a cigarettát, Jirou értett a szúrós pillantásból, és önként elnyomta azt az oszlop alján. Ekkor mindketten kürtszóra lettek figyelmesek, és a messzi ködben egyre tisztábban egy vonat sziluettje tűnt fel.
- Töröld le a perverz vigyort a képedről! - figyelmeztette újból Nomura anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Jirou önelégült arcára. Még szerencse, így nem szerzett tudomást arról, hogy a férfi épp a fenekét stíröli.
- Kikérem magamnak! Csak izgatott vagyok, mivel a lányunk bármelyik pillanatban megérkezhet.
- "Lányunk"? - Nomura felvonta a szemöldökét, felsőtestével hátrafordult felé. - Ugye tisztában vagy vele, hogy nem te vagy az anyja?
Próbált gúnyos lenni, de terve visszafelé sült el, mikor Jirou elnevette magát, majd mutató- és hüvelykujjából fegyvert formálva a közeledő vonat felé lőtt.
- Az anya-szerep a tiéd. Én inkább az apjának tekintem magam.
- Már megint ezzel jössz? - sóhajtott kelletlenül a másik.
- Gondolj csak bele, Yori-chan milyen arcot vágna, ha lelép a vonatról, és tárt karokkal úgy köszöntöm: "Anyuci már várt rád!"
Nomura arca elkomorodott, lassan visszafordult a sínek felé, és halk udvariassággal annyit kért, ne említse az anyját a kislány előtt. Többet nem szólt. Jirou hosszan fürkészte a hátát, majd odalépett mellé és szelíden a vállára tette a kezét. A vonat lassan bedöcögött a sínekre, és varázsütésre az összes ajtó kinyílt. Emberek szürke kavalkádja özönlött ki a szerelvényekből, összekeveredve a várakozó tömeggel. Szeretteiket szólongató kiáltások, hangos zokogások és nevetések csendültek fel, de ők hiába nézelődtek, a kislányt és kísérőjét egyik fülkében sem pillantották meg. Kisvártatva megcsörrent Nomura telefonja; a férfi a zsebébe túrt, idegesen elővette, a füléhez emelte a készüléket, és tétován beleszólt. Lassan olyan fehérré vált, mint a környező hó.
A nagoyai megálló előtt hosszan időzött a vonat egy forgalmas csomópontnál. Mirai épp elcsomagolta uzsonnájuk maradékát, amikor egy hangoskodó, négy fős társaság felszállt a szerelvény azon részére, ahol ők is ültek. Egy szemüveges fekete hajú, egy szeplős rozsdavörös hajú, egy narancsszín taréjú suhanc és egy kopasz; mindannyian a közeli középiskola egyenruháját viselték, saját igényeik szerint firkálva, tépve, lazítva vagy átkötve. A tarajos egy üveg alkoholt szorongatott a kezében, és nem csak hangerőben, de jókedvben is verték a vonat többi utasát. A kocsi kiürült annyira, hogy az ülések között állók levegőhöz jussanak, de a fiúk nem reménykedhettek ülőhelyben. Ezt a kopasz duzzogva meg is jegyezte, mielőtt letelepedtek volna az ajtónál. Mint valami békepipa, úgy járt körbe köztük az alkoholos üveg. Mirai megkönnyebbült, mert kettővel odébb, a vele szemközti ülésen helyet foglaló, középiskolásnak látszó fiú végre levette róla a tekintetét, hogy rosszalló pillantást vessen a bandára. A fiú velük együtt szállt vonatra Tokyoban, de Mirai csak pár megállóval később vette észre, amikor feltűnt neki, hogy valaki figyeli. Eleinte mérgesen rápillantott, amitől a fiú zavartan félrekapta a tekintetét, de ez csak pár percre volt elég; a lány igazán kellemetlenül érezte magát, mégsem szólt semmit. Most azonban, hogy egy nála érdekesebb jelenség is felbukkant a vonaton, megkönnyebbült; már nem érezte magán az aranybarna szempár tüzét.
Ahogy a vonat elindult, az addigra már kevésbé szomjas négyes megelégelte az álldogálást, és egy, a táskáját az ölében szorongató idős urat szemeltek ki maguknak a szélső ülések egyikén. Félkört formálva körbeállták, és a tarajos megkocogtatta az üveg fenekével a vállát.
- Hé, öreg! Kényelmesen ülsz?
- Te már eleget pihentél az elmúlt száz évben, miért nem adod át nekünk a helyed? - csatlakozott be a kopasz is. A többi utas körében hamar susmus támadt, de a fiatalok ügyet sem vetettek a rosszalló megjegyzésekre, csak gonosz, cinkos pillantásokat váltottak egymással. A bácsi először úgy tett, mintha nem hallotta volna őket.
- Süket vagy, tata?! - morrant rá a szeplős fiú. Meg akarta érinteni az öreg vállát, amikor egy fél evőpálcika csapódott a kézfejének. Felszisszent, visszarántotta a kezét, és fájdalmasan megdörzsölte a bőrébe szúródó fa vöröses nyomát.
- Onegaishimasu! - hangzott fel mellőlük egy kiáltás. A pálcika tulajdonosa az a fiatal fiú volt, aki egész úton olyan mély ámulattal fürkészte Mirait, és aki a másik fél pálcikát az ujjai közt pörgetve az arcához feszítette azt, mintha csak egy nyílvessző lenne. Kinyújtott, feszesen tartott karjai az íj kihúzását imitálták, ahogy tartása és kiállása is. Első ránézésre látni lehetett, hogy kyudoka. Magabiztos mosollyal az arcán, egyedül szállt szembe a suhancokkal. - Ha pár IQ ponttal többek lennétek, tudnátok, hogy a geo- és egocentrikus világképet már rég megcáfolták. A Nap körül forgunk, nem körülöttetek.
- Mi a francot akarsz? - morrant rá a szeplős.
- Ch, menőnek hiszed magad? Majd adok én neked!
Természetesen - a benyakalt alkoholnak és hiányos természettudományi ismereteiknek köszönhetően - a fiú sértéséből egyetlen szót sem értettek, de annyit még ők is felfogtak, hogy egy burkolt kritika érte az agyi képességüket. Elhalt körülöttük a susmus, minden utas tekintete rájuk szegeződött, szinte tapintani lehetett a vonaton a feszültséget. Mirai érdeklődve figyelte, hogyan csapja arcon a fiú a neki támadó kopaszt a másik evőpálcikával. Hiyori a lány karjához bújt.
- Mit csinál? - kérdezte halkan, visszafojtva a lélegzetét.
- Laposra vereti magát.
A fiú ugyan ártalmatlanítani tudta a kopaszt, de a szemüveges megragadta hátulról, a tarajos pedig akkora pofont kevert le neki visszakézből, hogy felrepedt az ajka. Hagyták a földre esni, rúgtak bele fejenként egyet-kettőt, aztán visszaléptek az üléshez. Az öreg úr, három másik utassal együtt, addigra már átadta a helyét, hogy elkerüljék a további balhét. Senki sem foglalkozott a földre került kölyökkel, és hamarost a susmus újra feltámadt a vonaton, mindenki folytatta tovább a megkezdett beszélgetést, félbehagyott telefonálást. Mirai hangosan felsóhajtott.
- Látod, én megmondtam.
A fiú percekig nem nagyon mozdult, aztán lassan maga alá húzta a karját, kézfejével letörölte ajkáról a vért. Keserű mosollyal ülésbe tornázta magát, de a füle még csengett és kissé szédült. A zsebébe túrt, papír zsebkendőt keresett, amikor hirtelen a látókörébe került egy. A lány volt, akit a tokyoi vasútállomáson pillantott meg. Annyira elbűvölte a szépsége és a bája, hogy azóta képtelen volt levenni róla a tekintetét. Titkon remélte, ha megvillantja bátorságát a suhancokkal szemben, azzal felkelti az ő érdeklődését is - azt azonban álmában sem merte volna gondolni, hogy végül tényleg így lesz! Az illúzióját csak az törte össze, amikor a lány megszólalt.
- Baka - közölte ridegen, és türelmetlenül az orra alá dugta a zsebkendőt. - Vedd már el!
A fiú, amint felocsúdott a meglepetésből, némi habozás után elvette a kendőt, halkan dörmögve megköszönte, és az ajkára szorította azt.
- Tényleg bolond vagy. Nulla önvédelmi tudással kiállni négy majom ellen... Díjat nyerhetnél hülyeségből.
Mirai elpillantott a helyükön maradt Hiyori felé, majd leguggolt a fiú mellett. Az végigmérte, aztán kajánul elmosolyodott a kendő alatt.
- Mi az?
- Mindenkit háromszor lehülyézel, akivel először találkozol?
A lány elpirult kicsit a pimasz visszaszólástól, arcát felfújta levegővel, így orcái kidudorodtak, mint egy jóllakott hörcsögnek. A fiú még el is nevette magát, tovább tetézve ezzel Mirai durcáját.
- A nevem Sakaichi Ta-...
- Baka! - vágott közbe a lány, és anélkül, hogy felsegítette volna a földről, felegyenesedett mellőle. Haragudott, mert a fiú emlékeztette őt valakire, aki közel áll hozzá. Hirtelen nem is tudta eldönteni, melyikük nagyobb idióta, ha önzetlenségről van szó. - Ha nincs semmi harcművészeti képzettséged, miért kötsz bele nálad nagyobbakba? Ki nem állhatom az ilyen embereket!
A fiú egymaga kászálódott fel. Érdeklődve figyelte, az alacsony, fonatos lány milyen közönnyel lép oda a hangosan mulató négyeshez. Mirai megállt a szeplős előtt, és anélkül, hogy bármit mondott volna, a kezét nyújtotta neki. A srácok értetlenül bámulták a kislányt, de az elfogyasztott alkoholmennyiségnek és Mirai ártatlan megjelenésének köszönhetően a szeplős kölyök fülig érő vigyorral, gyanakvás nélkül fogadta el a felé nyújtott kezet. A lány megragadta a csuklóját, felrántotta az ülésről, háttal fordult neki, és a fiú karját a vállára feszítve, egyetlen nagy mozdulattal átdobta őt a vállán. A szeplős fiú tehetetlen rongybabaként bukfencezett át a lányon, és elvágódott a szemközt ülők lábai előtt. Mirai hátrapillantott a válla felett, mire a másik három először elsápadt döbbenetében, majd arcuk lángra gyúlt a haragtól. Tarou szóhoz sem jutott, csak nagy, kerek szemekkel, ámulva figyelte, hogyan szégyeníti meg a fizika törvényeit és a neveletlen suhancokat a lány, aki már ötévesen is jiu jitsuzott.

- Úgy elfehéredtél, egy pillanatra tényleg azt hittem, valami baj van - dörmögte Jirou, ahogy a tömegen átvergődve megpróbáltak a vonat elejéhez jutni. Lassan haladtak, az összeboruló emberek és szanaszét szórt csomagjaik között igazán nehéz volt udvariasan előre nyomulni. Ráadásul Nomura valahányszor meglökött egy vállat vagy felborított egy csomagot, mindig megállt elnézést kérni.
- Nem szeretem, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy én elképzelem - felelte a másik, miközben meghajolt egy idős néni felé, akinek a tömeg véletlenül nekisodorta.
- Mégis mit hittél? Hogy a lányok pont annál az ajtónál lesznek, ahol mi állunk, és elsőként szállnak majd le, rögtön a karjaidba omolva? - ironizált Jirou, de látván Nomura zavart reakcióját egyből elnevette magát. - Jó ég, ilyet még a regényeimbe sem írnék!
- Fogd be! - vágott vissza a férfi. Tegnap óta rájött, hogy az íróval szemben képtelen ennél ügyesebb feleselésre, így hát eljátszotta, hogy duzzog, míg végre el nem érték a legelső kocsit. Mirai a csomagjaik mellett guggolt, Hiyori kezét fogva keresgélt innivaló után. A kislány szomjúsága persze egyből elillant, ahogy megpillantotta az apját. Kirángatta a tenyerét Mirai ujjai közül, és már szaladt is. Barna haját két apró copfba fogta hátul egy-egy epres hajgumival. Csizmát, fekete, bélelt nadrágot és rózsaszín kabátkát viselt.
- Apa! - Zöld szemei ragyogtak, ahogy Nomura karjaiba vetette magát. A férfi leguggolt, magához ölelte, a nyakába kapva egyenesedett fel vele. Úgy szorongatták egymást, mintha évek óta nem találkoztak volna. Jirou megállt a háttérben, csendben, mosolyogva figyelte őket, próbálta leplezni izgatottságát.
- Hiyori, hadd mutassam be neked Kazuya Jirou-senseit - Nomura a férfi elé tette a kislányt, aki átható, kíváncsi szemeivel mint a röntgensugarak, úgy pásztázta végig, és az írónak hirtelen kedve támadt az elmúlt harminc év összes bűnét meggyónni a gyermek előtt, magzatkorától kezdve.
- Kérlek, hagyjuk már ezt a hivatalos formulát! - legyintett zavartan, majd leguggolt Hiyori elé. - Örülök, hogy megismerhetlek, Yori-chan! Mi lenne, ha kitalálnál nekem valami aranyos becenevet?
A kislány, Nomura meglepetésére, azonnal rábólintott.
- Hiyo-... Ti csak ne becézgessétek egymást! - pampogott féltő apaként a háttérben, de a páros meg sem hallotta őt, felszabadultan és vidáman beszélgettek tovább.
- Hmm, Kazu-chan, vagy Jii-chan?
- A Jii-chan kicsit öregesen hangzik, nem gondolod? - Erre mindketten felnevettek.
- Kazu-chan!
- Kaa-chan?
- Jó!
Közös megegyezésüket kisujjaik összefonásával pecsételték meg, mint régi cimborák. Hiyori szó nélkül hagyta, hogy Jirou a karjaiba vegye. Nomura a háttérben sötét fellegeket eregetett, és úgy érezte, most adta el ártatlan és angyali lányát az ördögnek.
- Mit dörmögsz egymagadban? - lépett oda hozzá az író, karján a kislánnyal, aki rögtön visszakéredzkedett apja karjaiba. Mirai eközben felegyenesedett a csomagjaik mellől, és így láthatóvá vált enyhén feldagadt, vöröslő, bal orcája. Jirout meglepte ugyan a látvány, de nem tette szóvá, csak udvariasan bemutatkoztak egymásnak, Nomura viszont elhűlve érintette meg a lány állát, és jobbra-balra megforgatta a fejét.
- Veled meg mi történt?
- Verekedett a vonaton! - árulkodott Hiyori, amiért megrovó pillantást kapott a másik lánytól.
- Verekedett? De hát kivel? - Nomura inkább a lányát kérdezte, ismerte annyira Mirait, hogy tudja, tőle úgysem kapna egyenest választ.
- Fiúkkal. De Tacchan is kapott!
Mindketten érdeklődve hallgatták a kislány lelkes, bár követhetetlen meséjét, míg Mirai félbe nem szakította azzal, hogy hideg van az egy helyben való ácsorgáshoz. Jirou elvette tőle a csomagokat, Nomura pedig a kislányt fogva, a közös karácsonyukról érdeklődve elindult velük az állomás kijárata felé. Mirai tőmondatokban felelt csak, végig merengő kifejezéssel az arcán bámulta Nomurát. A térdig érő hóban lassan haladtak, minden lépés ropogott a talpuk alatt. Hiyori nagyon élvezte a nagoyai telet, Jirou-val előre siettek hóembert építeni az egyik utca sarkára. Most, hogy Mirai és a férfi kettesben maradtak, a lány végre feltehette azt a kérdést, ami a vonaton történt incidens óta foglalkoztatta.
- Ha néhány neveletlen kölyök zaklatna egy idős bácsit, te odamennél segíteni?
Nomura nem értette a kérdést, de azért alaposan végiggondolta, mielőtt felelt volna.
- Azt hiszem, igen. Rosszul érezném magam, ha csak elfordítanám a fejem, és ölbe tett kezekkel úgy tennék, mint aki semmit sem látott.
- Akkor is, ha semmilyen önvédelmi fogást nem ismersz?
Nomura halvány, kedves mosollyal felelt.
- Akkor is.
Tudtam, szajkózták a lány gondolatai, ahogy Sakaichi Tarou-ra gondolt. Pont olyan, mint ő. A férfi csendben fürkészte egy darabig, próbálta kitalálni, mi járhat egy középiskolás lány fejében, aki ilyen furcsa kérdésekkel hozakodik elő a semmiből, aztán felhagyott a felesleges agymunkával, és inkább hideg kezével megérintette a pofon helyét az arcán.
- Elég csúnyán néz ki... Kahoko-sannál lejegeljük, rendben?
A lány összerezzent a váratlan érintéstől. Elfordította a fejét és sután biccentett. A téli fagy és az évek óta dédelgetett szerelem lassan rügyet bontott a mellkasában, vörösre csípve ép orcáját is.

Hozzászólások megjelenítése